Egy kivételes koncert egy vészterheltté tett időszakban

Pár kulturális eseményt, ahol az egyik fő zenei vonalam volt főszereplő (közép/belső-ázsiai epikus zenékkel) leszámítva évek óta nem voltam karcosabb zenék koncertjén - a sajátomat leszámítva, de az se ma volt.

2022 morcos télkezdetén, amikor (újfent) a félelem próbál uralkodni a világ felett, egy hideg- s melegfront gyűrűjében azonban megérkezett a jeges északi szél, még ha Kármán-örvényt nem is eredményezett, de Karmanik-féle örvényt mindenképp, annak viszont az egyik legsúlyosabb változatát.

Egyrészt, ha már megjelent a szójáték, maga a legendás Cold Meat Industry kiadót (“a Hűtőházat”) vezető Roger Karmanik, saját formációjával, a Brighter Death Now-al adott nekünk szép, fekete panorámát, a másik fellépő pedig a nem kevésbé ikonikus Raison d'étre volt. 

Ezúton is köszönet a szervezőknek, akik lehetővé tették mindezt:
Blindblindblind (FB oldal)
Memento Mori Egyesület (FB oldal)

Meglepően sokan érkeztünk - rétegzenékhez képest - egy ilyen szempontból fura környékre, de szerencsére nem a nyugati turisták voltak a dominánsak, hanem sok-sok régi barát, ismerős. Mondjuk úgy, masszívan dominált a fekete ruházat, de ez így volt szép, milyen szín is lenne méltó ahhoz, hogy megtiszteljük jövőnk temetését? ;-) Mellesleg szívmelengető találkozások sorozatát is jelentette ez a kiváló “nordindustrial” koncert.

A Téli Napfordulót megelőző, sötét időszak kifejezetten kedvezett eme formációk jelenlétéhez. Sok hasonló megnyilvánuláson vettem már részt, kicsit "telített" is vagyok, sokat változott az ízlésem a még több év alatt, de ezt a fajta súlyt mindig a magaménak fogom érezni, érkezzen ipari, metal, vagy ambient oldalról, a felsorolt műfajok bizonyos előadói zeneileg is tökéletesek, másrészt valamiféle fekete tükörként is működnek. 

Egyszerűen erre nem lehetett nem elmenni.  

Afféle esszenciáját adják a súlyos zenéknek, talán hasonló a Throbbing Gristle lehetett a maga idejében. A legutóbb hallott Brighter Death Now kiadvány (With Promises of Death), s egy moszkvai koncertfelvétel különösen motivált abban, hogy ezt látni / hallani kell..

Valamikor a sötét órák beállta után megjelent a BDN-logós, oltár-szerű színpadon Peter Andersson (az egyik, mert ketten is vannak e néven hasonló vonalon), vagyis a Raison d'étre. Aki az északi darkambient egyik alap-arca, és a hűvös esteket, hajnalokat idéző ambient-folyamaival, időnként régi egyházzenei énekeket felvonultató, majd drone-osabb hangzású "éjszakai zenéjével" kb. megkerülhetetlen azok számára, akik szeretik az efféle zenét.

Finoman, de hangosan és mélyen vezetett be minket a hűtőházba, amit egy régi kolostor romjainak mélyén rejtett el. (Lehet, geocaching-rajongó.) 

Őszinte leszek, nem követtem naprakészen a munkásságát az utóbbi években - leszámítva a számtalan Peter Andersson-projecthez tartozó zenét, mert van jópár - inkább a deep ambient és elektronika határvidékén járó Atomine Electrine-t, de méginkább a két Peter Anderssont tömörítő Bocksholm formációt - ebből némi részlet: CMI live 2006 - a 11. Perctől az esszencia, de az nagyot üt. 

De hamar maga alá gyűrt, még ha - egyelőre - szokásommal ellentétben - hátrébb is foglaltam helyet. 

Régen több alkalommal éjjel, a hegyekben hallgattam időnként a Raison korai lemezeit, most pedig egy belpesti klubban. Volt kontraszt, meg kell hagyni :-) De: vitt rendesen, zenéje elgondolkodtató volt, és mély, mint mindig, a hangerőn sem volt spórolás.

Az erős, súlyos hangulat mellett valami szépség is jellemezte előadását, ahogy általában a lemezeit is. 

Leginkább amúgy a magányos hallgatás tesz jót az efféle zenének, de mivel nem volt túlhúzva a műsor, élőben is minden átjött, másképp is volt kihegyezve, mint az albumokon, súlyosabb, drone-osabb volt. Egyes részek talán jobban is átjöttek, mint lemezen. Csodaszép rezonancia, mélység jellemezte az egész fellépést. Mondhatni, egy Raiosn d'être esszenciát kaptunk.

Egy kis ízelítő, amit felvettem - a video leírásában megtaláljátok egy jóval hosszabb verzió linkjét is:

Kis szellőzés, feldolgozás, zene-szünet, barátokkal találkozás után hamarosan megjelent a Cold Meat Industry feje, Roger Karmanik, a "death-industrialnak" is nevezett műfaj egyik atyja a színpadon, gyakorlatilag teltház előtt, már érezhető volt a levegőben, hogy ez sem a könnyed szórakozásról fog szólni, ami a környék helyeire jellemző, hanem arra, hogy telibe kapjuk a világ sarát, szemetét, belső félelmeink tükrét, a zenei határfeszegetés egyik legkeményebb formáját.  

Előzetes tájékozódás (pl. februári moszkvai koncert) megnézése után sejtettem, mire számítsak. 

De ugye élőben minden más, mint felvételről, bárhogy /  bármin is hallgatjuk otthonról. 

Említett idei felvételen 3 tagot láttam a színpadon, köztük egy fiatal Hölggyel (nem néztem utána, ki volt), itt azonban egy különösen jó meglepetés érkezett Rogerrel: maga Lina Baby Doll, vagyis a "másik Peter Andersson" - basszuson, aki nem kisebb nevezetesség, mint Deutsch Nepal néven vált ismertté a súlyos, de egyben ritmikus, néhol “prózai”, máskor pszichedelikus, vagy alkalmanként kegyetlenül zajos, lo-fi albumaival. Meg kell hagyni, nem kicsit örültem, amikor (helyben) erről tudomást szereztem, mert a komorabb zenékből mára számomra Peter az egyik legerősebb.  

Innentől aztán nem volt kegyelem - no de csak látszólag, mert van egy fontos tudnivaló eme súlyos zenét játszó emberekről: le tudnak sokkolni, szétrúgják a segged, bevisznek a félelmeid labirintusába, de nem külsőségekkel, ego-val, hanem azzal az irtózatosan súlyos zenével, amit alkotnak. 

Mondjuk ki: egy átlag extrém metal formáció, vagy a még Szikora-félék által is ismert Marylin M. hozzájuk képest húsvéti nyuszi, vagy egy tál zsenge vegetáriánus tavaszi borsóleves, rózsabimbóval és Süsü orrlukainak “roppant félelmetes” gőzölésével. De szerintem ma már simán lehetne adni a mekiben fekete-fehér ételfestékes Dimmu Burgert is. 

…miért is tértem ki erre a kis “közjátékra”?  

Azért, mert a túltolt külsőségek pontosan azt a világot reprezentálják, ami ellen alapvetően a súlyosabb zenék mindig szóltak. Legyen punk, dark, metal, industrial - eleinte mindben volt egy olyan őserő, ami még a falakat is képes volt megmozgatni, az egymás közti falakat is, ma pedig ezerszámra látni a másolatokat és a giccset, divatot, külsőség-orientációt. Ipar épült rá, oximoron lett a fogalmakból.

Nos: itt ilyen nem volt. 

Megérkezett Roger és Peter, belecsaptak, de olyan hangerővel, hogy - nekem legalábbis - többször örömtől folyt a könnyem. Nehéz ezt költői képekkel leírni (pedig szokásom), ott kellett hozzá lenni, hogy érezd. Nehéz róla írni, ezért szokásomhoz híven felvettem, amit tudtam, ez kb. az a rész, amikor “leszedik a fejed”:

Szerencsére meglepően sokan is voltunk, és ahhoz képest, mekkora súlya van egy ilyen zenének, meglepően sokan mosolyogtunk. (Legalábbis nekem így tűnt, sokat nem fordultam hátra.)

S pont ez az, ami a műfaji klisék kritikáját illető írásrészemhez hozzátartozik: eme alkotók miszlikbe aprítják az agyad, szétszedik a hallójárataidat, lepusztítanak, elveszted az időérzéked. De: majd a végére jön a DE, addig még egy erős Brighter Death Now “dal”, amiben a fájdalomcsillapítás extrém módját kaptuk meg, Peter agyszaggató basszusával és Roger egyedi módon használt hangszereivel:

A harmónia / diszharmónia egyesülése volt ez, ami által 2-3 napig sokunk kb. "halláskárosulást szenvedett", de nem hinném, hogy bárki is megbánta volna :-)

A felvételekhez jótanács: talán a Satyricon írta a régi CD-ire: “correct listening at maximum volume”. 

A végére pedig kaptunk egy olyan poént, amit sok magát túl komolyan vevő, súlyosabb formáció nem enged meg magának: mosolyogva előadtak egy Abba számot, "Thank you for the music", hát itt azt hiszem, sokan kaptak síró / nevetőgörcsöt :-)

Ezt Éva felvételén láthatjátok:

A végére gondolom kéne konklúzió. 

Ők Zenéltek, én írtam, Ti vonjátok le, örömmel várok minden véleményt :-)