Zeneblog és zeneszemle | jāgarin official

Zenevadászat - jāgarin

Zenevadászat - jāgarin

Lábjegyzet Desmond Child panaszára + általános zenei jegyzet

"A grunge bandák gitárosai nem is tudtak gitározni"

2024. január 23. - zenevadasz

A napokban ezt olvastam a Rozsdagyáron, egy rock / metal és társműfajok terén máig minőségi, naprakész, többszerzős blogon a hírek közt (köszönet, hogy valaki ír még a fb-on kívül, magam is szeretek kívül lenni), erre elkezdtem írni egy hozzászólást; ha megszalad az írhatnék- és véleményáradatom, az nem lesz rövid, így nem is fért bele a komment-keretbe, meg amúgy is rég volt itt már fejtegetés. Biztos kevesen olvassák végig, de aki mégis, a forrással kezdje, Desmond Child-unknál, akinél tán még a Destiny's Child is szimpatikusabb volt, s akinek a siránkozására reagálok. 

Desmond amolyan Amerikába származott P. Endre lehet, aki a rock temetéséről átbőgött már évtizedeket, az analógiát Kovenant kollega tárta fel számomra, pedig csak kíváncsiságból olvastam bele:

https://rozsdagyar.blog.hu/2024/01/18/desmond_child_a_90-es_evekben_betort_grunge_bandak_gitarosai_nem_is_tudtak_igazan_zenelni

"... interjújában most arról nyilatkozott, hogy mennyire törte össze dalszerzői karrierjét a grunge berobbanása..." ( - ma meg már lecserélték AI-ra)

"... nem voltak gitárvirtuózok ..."

Felteszem, az irigység beszél belőle, hisz biztos kevesebb produceri munkát kapott rádióbarát, vagy "profi" rockzenék megírására, talán el kellett adnia az egyik karibi szigetét is. Remélem, amúgy nyugdíjban van már az öreg, csak dumálni akart egyet, és nem tört teljesen össze a porcelánboltban, becsomagolva.

(Valóban profi / híres rockzenék alatt mondjuk én olyanokat értek, mint a Pink Floyd, Iron Maiden, Devin Townsend, King Crimson, Steven Wilson / Porcupine Tree, Queen, Metallica, Alice In Chains, Genesis stb. - de tudtommal ők sosem szorultak igazán külső szerzőre.)

Mellesleg eleve torzít a mondandója, hiszen már a punk a '70-es évektől kezdve, majd a new wave, dark, korai hardcore, noise rock, s ezer más zenei árnyalat - ide tehetjük a korai desert / stoner rockot is - mind afféle lázadás volt a producerek által giccsessé polírozott "cicaruhás, hajzuhatagos, happy feeling/bulirock" ellen, sokszor valóban egyszerűbb, de velős, vagy hangulatos, szenvedélyes szerzeményekkel.

A hard rock / glam (nem David Bowie-ra és társaira gondolok, az még "más glam" volt) szerintem kissé olyanná lett, mint a filmeknél hollywood és a marvel gigaprodukciói, netán a kései ultragáz "zenei tehetségkutatós" leágazás, ahol zömmel a személyiséggel fogták meg a népet.
Sexy, vagy nem sexy? Hogy néz ki? 

Ilyen téren gyakorlatilag sok glam / hardrock / aor zene pontosan ugyanaz volt, mint a popzene java, csak épp gitárokkal játszották. Britney Spears-nek is profik rakták össze a számait, bár mindenki tudja, hogy nem ezért szerették, és nem is a hangjáért. Jól eladható termék volt.

Másrészt pont ez az, hogy a megnevezett "zenélni képtelenekből" belülről is jött valami, ami a '80-as években jelentős volt (de korábban, a hippikorszakban is, és feltehetően már az őskorban is), a '80-asoknál maradva zömmel angol központtal, igen, elmondták a fájdalmaik, örömeik, s Desmond se olyan buta, hogy ne tudta volna, hisz ért a zenéhez, tudta jól, hogy miről szól, nyilván azt is, hogy ezer-millió formája van, ami nem feltétlen a buliról és mámorról szól - és az adott műfajok kedvelőit felszabadítja.

Elég a többezer éves népzenékre, epikus zenékre gondolni (bár ott is vannak / voltak virtuózok, csak nem a stadionos tömegszórakoztatás volt a cél;) - az általa választott műfaj is részben a blues, country stb. világból indult, ami alapból nem a tv-adóknak és nagykiadóknak szólt, csak "bekeményedett", s nyilván keveredett az európai klasszikus zene elemeivel is, a tehetséges gitárosok számtalan szólója is az utóbbi világból érkezett. Nyilván sok kiváló előadó volt, és jó részük "sztár akart lenni", ki tudja, mi volt a motiváció a minél több csajt fogni, stb. szisztéma mellett, de biztos, hogy volt "cukros bácsijuk".

Viszont ez nem adta meg az embereknek az önazonosulást, főleg a gyorsuló, változó világban, ahol jóval nagyobbak lettek a társadalmi különbségek, és sokan átverésnek érezték a "nagyprodukciókat". Egyszerűen azért, mert nem képviselte őket. Mert hitelét vesztette, bár a mainstream valahol máig is veszti.

Így - a '70-es évek végétől - sokan visszatértek egy "egyszerűbb" formához, amit lehet akár urbánus népzenének is nevezni. Igaz, némelyikük mélyebbre is nézett.
Valahol ez a punk, a new wave, shoegaze, "etherial" (Joy Division, Bauhaus, Dead Can Dance, Cocteau Twins, ...) - másik, keményebb oldalról pedig a hardcore vagy a hip-hop.

Utóbbinál nem, nem a fuxos, popsirázós, bulizós, kinézettel, menőséggel eladható verzióra gondolok, az már az újabb producerek munkája (annak amúgy van némi analógia a glamrock-témával: méghozzá a giccs - viszont az a műfaj is kikopott, már csak 1cent van 50 helyett, és sok jó dj Muggs anyag :-) - az egy kiábrándultságon is túl lévő generációnak szól, akikkel szintén "megetették a sikeres leszel-kekszet."

Ma az a szerencse - a gigantikus dömping ellenére, ami sokszor tényleg követhetetlen már, ennek is vannak előnyei/hátrányai - hiszen a mai technológia miatt sokkal könnyebb akár házi körülmények közt is zenét rögzíteni, főleg egy kis érzék és akár "produceri ismeretek" után - de sokkal több olyan formáció létezik, ami elsősorban a Zene szeretete miatt működik. Más kérdés, hogy mennyien maradnak meg, de ez ma már nem a rádiós poprock-diszkón múlik. Ezernyi réteg van kétezer al-réteggel és azok közötti kapcsolódásokkal, majd azok al-rétegkapcsolataival, érdekes módon az ősi / spirituális forrásból táplálkozó, és az őszinte, bú- s örömet elmondó ("nép")zene örök és elpusztíthatatlan, legyen bármilyen a hangzása, 4.000 éves, vagy csak 23, miközben a kozmosz újabb kapukat nyit, és már csak az nem találja meg a hozzá szóló zenét, aki nem is keresi.
  
Most különféle műfajokban régi és új "nagy nevek" turnézzák végig a világot, a stadionnál kisebb, de őszintébb közegeknek zenélve, ahogy láttam, kevésbé akarják magukat "Istennek" mutatni, többen lazán leülnek beszélgetni a közönségükkel.

Viszont: amit Desmondunk akaratlanul is kiemelt, az a karizma. Sokáig az Alice In Chains-en kívül nem igazán szerettem a grunge-ot, mint jelenséget (szerintem ez is egy erőltetett stílusdefiníció), hamarabb szerettem meg a Kraftwerk, J.M. Jarre-óvodám után az "általános", majd kompromisszummentesebb metalt, aztán a dark, neofolk, industrial (az egyik legtágabb mai zenei világ, csak elenyésző része a "csattogó gépek zenéje"), ambient, népzene, keleti és nyugati hagyományos zene világát, vagy a d-beat-et, death / black metalt, és a grunge-előzményeket is.

De bizony Cobain-ban, vagy Layne Staley-ben ott volt az a karizma, ami a Joy Division-ben vagy a Dead Kennedys-ben, Sonic Youth-ban is.

Szerencsére máig az ex-grunge gitáros, basszerosok közül ("nevesebbek") Jerry Cantrellben, Krist Novoselicben és sokakban is ott pulzál ez a vér.
Nem is beszélve Cobainék behatárolhatatlan zenei hatásai közül az Earth / Melvins / Sonic Youth is bő 30 éve él, s virul, túlélve sok divathullámot, mert bennük van az a bizonyos plusz, amihez nem kellenek túl-giccselt szólók, vernyákolós, visítós ének, showműsor, mert magukat adták/adják.

Visszaemlékezve arra az időszakra, és a mai (kb. 25-30 éve tartó) zenei élményekre, hát, ha klasszikus zenét akarok hallgatni, akkor azt hallgatok, ha keletit, akkor keletit, ha nyugatit, akkor azt, lehetőleg az eredeti verzióban, mert a "kevert ritkán sül el jól", némelyeknél valahogy eleve komolytalanná teszi a túlvirgázott gitárjáték a sokszor Bach, Beethoven, Vivaldi műveiből kölcsönzött szólókat.

Senki se lesz attól Paganini, hogy 667 akkord/másodperc sebességgel zenél, ahhoz érezni is kell. És nyilván szeretni, s nem csak a nézőszám miatt.

Szóval természetesen semmi felindulás nincs itt a komplex és nagy tudást igénylő zenék irányába - ellenkezőleg, a klasszikusok - manapság főként a perzsa Radif és indiai Dhrupad rágák és bizánci zenék mellett még jazz / prog stb. vonalon is kiemelkedő alkotókat hallgat ez a zenevadász.  

Itthon is sokáig úgy nézett ki, hasonló marad a helyzet, mint Erdős P. idején (de jó, hogy legalább nem volt producer), meg utána a pár orgánum által uralt színtereken, de hála az Égnek, vannak páran, különféle műfajokban, többen jó rég: VHK/VCSSZ-től Dresch Mihályon és Grencsó Istvánon át a pozvakowski.-ig, Perihelion-on keresztül Lovász Irénig és Molnár Áronig, a Holdárnyéktáncig, aztán kiköthetünk a horhos-al a légkörben, a Bajdázóval a hegyen, a Pirkannal szintén magasabb szférákban, majd visszatérve egy zúzásra ott a Watch My Dying, az atmoszférikus, de zömmel metal alapú vonalon Kátai Tamás (Gire, Thy Catafalque) és a Sear Bliss is maradt önmaga; a Plasma Pool, Aras Focum szerzeményeit, a Hideg Roncsot és a Tormentort se feledjük. Meg akik még kimaradtak. Mert nem csak "ossi-edda-gép-akosh" van itt sem, ahogy a helyi Desmondok szeretnék.

Talán azért is jött ki a végén pár hazai vonatkozás, mert Desmond is részben magyar származású.
Kíváncsi lennék, itthon kik közt nézne körül, szerintem az ál-matyóruhás Tóthgabi drágaságunk mellett jól mutatna, lehet, még feleségül is venné, miután átoperálná Dzson Bondzsovi Dzsonivá :-)

Végül emlékezzünk meg a jajmetálról is egy kép erejéig, ez a Megtwisztelt Sziszter-Twiszter:

desmond-child-panasza-hajmetal.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://zenevadaszat.blog.hu/api/trackback/id/tr1018309713

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Indián Joe 2024.01.27. 12:33:27

@zenevadasz: a legtöbb ember ha meghallja a kifejezést, hogy grunge, akkor elsőként jut eszébe a Nirvana. A zeneileg műveltebbeknek a Pearl Jam, Soundgarden, Alice In Chains. Amit grungenak szokás nevezni, az ugye egyféle garázs rock. Nincs vele semmi baj. Ma már így az internet korában értelmetlen arról beszélni, hogy a média behatása. Mi megy a rádiókban és a tévében. Ki nem szarja le? Ki néz ma még tévét és ki hallgat rádiót? Videó megosztókon azt néz az ember amit akar. Streaming szolgáltatók révén azt hallgathat, amit akar. A mi fiatal korunk meg más világ volt. 1999-ben volt lehetőségem internetezni először. Kinyílt előttem a világ. Ez ma már sziruposan hangzik, pedig így volt. A 90-es években és korábban, hogy jutott el hozzánk a zene? Az ember félre rakta a kis uzsonna pénzét rá vagy a haver kölcsönbe adta, mint ahogy rengeteg dolgot te adtál kölcsön. Ennek is megvolt a diszkrét bája. Az ember örülni tudott egy új zenének. Igazi örömet tudott okozni a zene hallgatás. Még úgy is, hogy sokszorosan másolt kazettát hallgatott az ember. Ezekről a zenékről az ember honnan értesülhetett? Szóltak a rádióban? Játszották a tévében? Nem, vagy csak alig. 1-2 tematikus újság volt. Lemezeket venni is főleg a szakosodott boltokban. Máshol csak főleg a mainstream zenekarok anyagai voltak elérhetőek. Mamelukok mondták meg azt, hogy ez réteg zene és ez nem kell az embereknek. Volt a 90-es években ez az időszak. Erre mondtam azt, hogy marginalizálták a rock és alternatív zenéket. A grungeot is nyomták egy darabig, amíg ment. Ebből azért jobban befért valami főműsoridőben is.

zenevadasz · zenevadaszat.blog.hu 2024.01.27. 14:16:59

@Indián Joe: Mivel ez egy szubjektív blog és vélemény-nyilvánítás, ezért sosem lesz objektív. :-) Egyáltalán lehet objektíven hozzáállni a zenéhez? Persze, a kiadók / istállók ezt teszik sokszor, a bevétel végett, de nem mi.
A 90-es évek szerintem pont egy letisztulás és sok új hatás, őszintébb zenék szülő-időszaka volt, bár a 80-as évek is roppant fontosak voltak, csak szerintem pont akkor k...ították el a zenék egy részét sokan, és még egy Celtic Frost-ból is hajmetált próbáltak csinálni a kiadók. A többi műfaj köszönte szépen, virágzott akkor is :)
Szerencsére a reneszánsz, barokk, 19-20. századi stb. nyugati és a máig élő és fejlődő keleti klasszikus zene, vagy a népzene sosem megy ki a divatból, pedig nincs előtérben (kivétel a Bartók rádió, néha a Tilos és a Civil is hoz ilyesmit), de mégis nagy az érdeklődés. Mert nem divatból zenéltek, mellesleg a klasszikus zenéhez ugye mély tudás is kell.

Kb. '86 után egy olyan kor, jött, amikor végre már nem csak a 20 éve hype-olt x/y sztár lehetett meghatározó, akiket a giga-producerek tettek naggyá, és a tv/rádió/lemezbolt volt max. a hozzájutási lehetőség, meg itthon a fémkalapács-újság (a “nótaújság”), és az ex-külügyminiszterünk fia, Jeszi a tv-ben.

A punk, dark, industrial résznél ki van fejtve, miért tartom Desmondunk véleményét baromságnak. Attól, hogy valaki nem virgázik, nem lesz rossz hangszeres zenész, főleg, hogy élőben néha mit műveltek. Megemlítettem Jerry Cantrellt is, hát a legjobb gitárosok közt van, csak hallgasd meg a mai lemezeit.

Ha csak a rock/metal/vagy relatíve ismertebb szakaszt nézzük, a '90-es években ért be a death/black/doom metal is az elődök (Bathory, Tormentor, Celtic Frost stb.) után olyan jóságokkal, mint a Paradise Lost, Fear Factory, Tiamat, Cannibal Corpse, Obituary, Morbid Angel, Entombed, Darkthrone, Dismember, Carcass, Hypocrisy, Meshuggah, Type O' Negative, Dan Swanö dolgai, stb., de a Slayer se szűnt meg, aztán az angol indusztriális-gitáros vonalról a Godflesh, Fudge Tunnel, korai Pitch Shifter és a “határvidékről” a Prong, Ministry is olyat hozott, ami addig nem volt, jött a noise rock/punk, shoegaze stb. alapú grunge és a Stabbing Westward, reneszánsza lett a hardcore-nak, a dark, etherial vonalon a Fields of the Nephilim, Dead Can Dance is akkor írt még rengeteg jó zenét , még ha legtöbben a '80-as évekbeli világukat is szeretik, aztán a zömmel angol - bizonyos szinten majdnem mainstream - elektronikus vonalnak is ez volt a csúcskorszaka (Orbital, Underworld, Chrystal Method, Prodigy, FSOL, Aphex Twin, Autechre, Uncle, The Orb), ahogy az EBM-ből induló formációknak is, ambientnek, industrialnak szintén (Biosphere, Vidna Obmana, OYC, Coil-csúcskorszak), de sok minőségibb világzene (pl. Hedningarna, Garmarna, Ghymes, Suns of Arqa) és dub is akkor ért be még jobban - bár a dub a reggae-vel már ment 30 éve, vagy jóval régebben, aztán jött a Cypress Hill, Biohazard, Therapy?, majd egy újabb generációs, profi elektronikus vonal, és még sorolhatnánk a neveket. (Nyilván ott is vannak producerek, csak nem mindent a gigabevételekért csinálnak, és nem viselkednek később irigykedő - nyafogó “félistenként” - meg sokan inkább saját maguk producerei lettek. Amúgy nemrég jelent meg Rick Rubin könyve a "kreativitásról", nem lehet rossz.)

Nem tudom amúgy, melyik szeretett “muzsikád” lett marginalizálttá téve, szerintem ment mindig minden, legfeljebb az 1980-90-es évekbeli mainstreamben működő fiú/lánybandák és nyálas rock húzott le sokmindent, ahol a kinézet és a popsirázás számított, de ha a rock/metál verziót szereted elsődlegesen, az mindig is egy stabil ágazat volt és fix bevétel a kiadóknak, de egy újabb generáció nagyon mást hiányolt már, nem csak Kiss, Aerosmith, Edda, Ossziánt - végre. Más kérdés, hogy 1997 után elindult a retrózás, és ismét jött a dallamos hardrock, korai heavymetal-utánzatok garmadája, velük a giccs is is visszatért, persze ott is volt néhány jó formáció.

Meg sokáig túl is volt pózolva az egész. De a kitérőm - terjengősségem erről is szólt, hiszen ez a bejegyzés zenevesézés, ami régóta tervben volt.

Mellesleg direkt is lett hosszú, mivel nem naponta publikálok, és manapság egyre kevesebben olvasnak, így kíváncsiság is egyben a 2006 óta tartó blogolásom pár éves ritkulása után.

Utánanéztem, sokan képesek 1 soros beszólós kommenteket írni / olvasni órákig, néhányan még oda is írják, hogy csak 2 percet hallgattak az 1 órás videóból, nemrég pár portálon és nézettebb videó alatt text fájlba vagy seo szoftverbe bedobva megnéztem, mekkora a hozzászólás-karakterszám, hát lestem rendesen, némelyik összmennyisége egy fél Dosztojevszkij vagy Jung könyvet is kitett, és a fele csak hergelés. De ők nem írnak se blogot, se semmit, a tudományos / történelmi / ökológiai téma valahol kilóg persze, ott előfordulnak jó / értelmes gondolatmenetek is.

zenevadasz · zenevadaszat.blog.hu 2024.01.27. 15:55:21

@Indián Joe: meglepődsz (szerintem már meséltem), de bizony bőven még vannak rádióhallgatók, ex-melóhelyen tapasztaltam leginkább, és hazai téren nem a minőségit hallgatják, hanem a rágógumit, de zömmel szidják a felhozatalt, ami 25-30 szám / nap, és 1 hónapig ez megy. Azt nem hallgatták, ahol tényleg változatos / mélyebb a zenei világ (Bartók, egyes Tilos, Civil adások, vagy a régi Petőfi pl., ahol tényleg minden volt, teljes lemezeket adtak le sokáig, de azt is elrontották), zömmel pont a korosztályunk a határ, sokaknak azért kell a rádió, hogy "csak szóljon valami", nyilván mi nem ezt tesszük, mert van érdeklődésünk, tökmindegy, hogy zeneboltból vagy online feliratkozásból, blogokból jön az infó és ízelítő.

Bizony, teljesen jól mondod, hogy a korábbi időkben sokkal limitáltabb volt a hozzáférés a zenékhez, és egymásnak mutogattuk őket, cseréltünk, de a koncertek is így terjedtek, ezt nem is diszkrét bájnak mondanám, hanem inkább valamiféle "őszinte lángnak", mert tényleg érdekelt, főleg, hogy sokszor hónapokat vártunk még egy akár cd-n megrendelt zenére is, és koncertekből sem volt olyan dömping, mint ma.
Pontosan, nekem is vagy agyonmásolt kazettákon jöttek a zenék, akár levelezéssel (Budaörstől Nyíregyházáig), de néha másképp is, de zömmel barátoktól, ismerősöktől, Te is sokmindent mutattál, még ha más irányba is mentem úgy 1995 után, de a régi kedvencek érdekeltek mindig, meg képes vagyok máig objektíven zenét hallgatni - na jó, nem teleobjektívvel vagy makróval, úgy legfeljebb ambientet vagy deep technot, perzsa radifot, közép-szibériai zenéket, stb., erről is lesz érintőleges bejegyzés :-)
Az tény, hogy valóban sokkal nagyobb öröm volt egy-egy jó album beszerzése, de már egy demóé is.
Valódi sajtó alig volt, pár fanzine tett le sok igazán értékes ismertetőt, Második Látás, Straight Edge, Tajtékos Lapok, Stiff and Cold, stb....

Korai időkben (korai... alig telt el 30 év, ami az egyetemes zenetörténetben semmi), nagyon vegyes volt minden, mert a kisebb közösségek azért hírét adták az újdonságoknak, legyen az dark/goth, punk, alter, progrock, psychedelia, metal, electro/techno, industrial, darkambient, light-ambient, kortárs és középkori klasszikus zene, vagy a post-industrialból leszármazó “neofolk”
Utóbbi ugyanolyan rossz kifejezés, mint ami pl. az indie-ből lett, ami értelemszerűen independentet jelentett anno, aztán ráhúzták pár alter / punk / dark / rock-metal / ethereal keverékre, pedig valahol a dEUS, Morphine, Lush stb. volt olyasmi, és még számtalan formáció, de ugyanilyen “sajtós” szó a post-rock, csak azért kapta meg ezt a jelzőt, mert más hatásokkal is játszottak rock hangszereléssel zenét, egyszerre megjelent bennük a melankolikusabb, befele fordulóbb, de egyben felszabadítóbb zenei világ is, ambienttől a psychedelikus és klasszikus zenei hatásokon át akár a zajosabb noise rock-ig, vagy hardcore-ig, a koncertjeik meg olyanok voltak sokszor, mint egy Boldog Karácsony.

Nagynehezen vissza is tértem a grunge-hoz, ami - szvsz. - nem volt kifejezett műfaj, igazán nem néztem mélyen utána az elnevezés eredetének, mert nem volt nálam elsődleges, manapság viszont nagyon megszerettem pár előadót és ős-hatást, de valami őszintébb hangot hallottam tőlük, egy nagyon nagy kedvencem mondjuk ott van abban a “kategóriában”, az Alice In Chains és a hozzájuk kapcsolódó oldalhajtások (Jerry Cantrell lemezei nagyon ajánlottak), és a mai napig aktívak. Talán a seattle-i időjárás, hangulat, sokak kilátástalansága és egy új világ nyomta rá a zenére ezt a hangulatot, és kiadták magukból, amit ki kellett.
Érdekes, a Pearl Jam-et sosem tudtam megszeretni, nekem olyan “nyafis Led Zeppelin”, a Soundgardent egy karizmatikus frontember vezette (nyugodjon békében Ő is), kiváló dinamikával, a Nirvana pedig egyértelműen erős punk, alter, noise, garage rock gyökerű formáció, sokáig én se hittem el, hogy tényleg nem akartak "sztárok" lenni, aztán a befutás után nehezebben emészthető albumokat alkottak, amikkel visszamentek a gyökerekhez, az ős-hc, noise stb. zenék technikusa/zenésze, Steve Albini keverte a lemezeik egy részét. Hatásaik közt volt az EARTH, ami máig egy csoda, egyben a Sunn O))) inspirálója is, vagy a Melvins, és szerintem erősen a Sonic Youth, de itt már ismétlem magam...
Más gyökere volt minden seattle-i zenekarnak, a Nirvana sikere nyomán nyilván fel akartak rakni a térképre másokat is, de igaz, hogy mindnél volt erő, egyéniség.
Amit sokan elfelejtenek a grunge-nak nevezett műfaj indulásánál, az 1984-ben indult Screaming Trees (Mark Lanegan kiváló énekessel az élen, Ő sincs már köztünk, elképesztő életműve volt rengeteg együttműködéssel.)
Valami “Jézusi egyszerűség” is volt ezekben a formációkban, természetes reakció a túlzottan teátrális dolgokra, visszatérés a “modern népzenéhez”.
Közben most extrémmetálban, egyebekben újra divat lett ilyen maszkos, kőkemény démonnak beöltözős zenélés, már van ilyen fesztivál is.... külsőségfeszt.
A grunge zenei témában jó hazai oldal: grungery.hu/
süti beállítások módosítása