A napokban ezt olvastam a Rozsdagyáron, egy rock / metal és társműfajok terén máig minőségi, naprakész, többszerzős blogon a hírek közt (köszönet, hogy valaki ír még a fb-on kívül, magam is szeretek kívül lenni), erre elkezdtem írni egy hozzászólást; ha megszalad az írhatnék- és véleményáradatom, az nem lesz rövid, így nem is fért bele a komment-keretbe, meg amúgy is rég volt itt már fejtegetés. Biztos kevesen olvassák végig, de aki mégis, a forrással kezdje, Desmond Child-unknál, akinél tán még a Destiny's Child is szimpatikusabb volt, s akinek a siránkozására reagálok. 

Desmond amolyan Amerikába származott P. Endre lehet, aki a rock temetéséről átbőgött már évtizedeket, az analógiát Kovenant kollega tárta fel számomra, pedig csak kíváncsiságból olvastam bele:

https://rozsdagyar.blog.hu/2024/01/18/desmond_child_a_90-es_evekben_betort_grunge_bandak_gitarosai_nem_is_tudtak_igazan_zenelni

"... interjújában most arról nyilatkozott, hogy mennyire törte össze dalszerzői karrierjét a grunge berobbanása..." ( - ma meg már lecserélték AI-ra)

"... nem voltak gitárvirtuózok ..."

Felteszem, az irigység beszél belőle, hisz biztos kevesebb produceri munkát kapott rádióbarát, vagy "profi" rockzenék megírására, talán el kellett adnia az egyik karibi szigetét is. Remélem, amúgy nyugdíjban van már az öreg, csak dumálni akart egyet, és nem tört teljesen össze a porcelánboltban, becsomagolva.

(Valóban profi / híres rockzenék alatt mondjuk én olyanokat értek, mint a Pink Floyd, Iron Maiden, Devin Townsend, King Crimson, Steven Wilson / Porcupine Tree, Queen, Metallica, Alice In Chains, Genesis stb. - de tudtommal ők sosem szorultak igazán külső szerzőre.)

Mellesleg eleve torzít a mondandója, hiszen már a punk a '70-es évektől kezdve, majd a new wave, dark, korai hardcore, noise rock, s ezer más zenei árnyalat - ide tehetjük a korai desert / stoner rockot is - mind afféle lázadás volt a producerek által giccsessé polírozott "cicaruhás, hajzuhatagos, happy feeling/bulirock" ellen, sokszor valóban egyszerűbb, de velős, vagy hangulatos, szenvedélyes szerzeményekkel.

A hard rock / glam (nem David Bowie-ra és társaira gondolok, az még "más glam" volt) szerintem kissé olyanná lett, mint a filmeknél hollywood és a marvel gigaprodukciói, netán a kései ultragáz "zenei tehetségkutatós" leágazás, ahol zömmel a személyiséggel fogták meg a népet.
Sexy, vagy nem sexy? Hogy néz ki? 

Ilyen téren gyakorlatilag sok glam / hardrock / aor zene pontosan ugyanaz volt, mint a popzene java, csak épp gitárokkal játszották. Britney Spears-nek is profik rakták össze a számait, bár mindenki tudja, hogy nem ezért szerették, és nem is a hangjáért. Jól eladható termék volt.

Másrészt pont ez az, hogy a megnevezett "zenélni képtelenekből" belülről is jött valami, ami a '80-as években jelentős volt (de korábban, a hippikorszakban is, és feltehetően már az őskorban is), a '80-asoknál maradva zömmel angol központtal, igen, elmondták a fájdalmaik, örömeik, s Desmond se olyan buta, hogy ne tudta volna, hisz ért a zenéhez, tudta jól, hogy miről szól, nyilván azt is, hogy ezer-millió formája van, ami nem feltétlen a buliról és mámorról szól - és az adott műfajok kedvelőit felszabadítja.

Elég a többezer éves népzenékre, epikus zenékre gondolni (bár ott is vannak / voltak virtuózok, csak nem a stadionos tömegszórakoztatás volt a cél;) - az általa választott műfaj is részben a blues, country stb. világból indult, ami alapból nem a tv-adóknak és nagykiadóknak szólt, csak "bekeményedett", s nyilván keveredett az európai klasszikus zene elemeivel is, a tehetséges gitárosok számtalan szólója is az utóbbi világból érkezett. Nyilván sok kiváló előadó volt, és jó részük "sztár akart lenni", ki tudja, mi volt a motiváció a minél több csajt fogni, stb. szisztéma mellett, de biztos, hogy volt "cukros bácsijuk".

Viszont ez nem adta meg az embereknek az önazonosulást, főleg a gyorsuló, változó világban, ahol jóval nagyobbak lettek a társadalmi különbségek, és sokan átverésnek érezték a "nagyprodukciókat". Egyszerűen azért, mert nem képviselte őket. Mert hitelét vesztette, bár a mainstream valahol máig is veszti.

Így - a '70-es évek végétől - sokan visszatértek egy "egyszerűbb" formához, amit lehet akár urbánus népzenének is nevezni. Igaz, némelyikük mélyebbre is nézett.
Valahol ez a punk, a new wave, shoegaze, "etherial" (Joy Division, Bauhaus, Dead Can Dance, Cocteau Twins, ...) - másik, keményebb oldalról pedig a hardcore vagy a hip-hop.

Utóbbinál nem, nem a fuxos, popsirázós, bulizós, kinézettel, menőséggel eladható verzióra gondolok, az már az újabb producerek munkája (annak amúgy van némi analógia a glamrock-témával: méghozzá a giccs - viszont az a műfaj is kikopott, már csak 1cent van 50 helyett, és sok jó dj Muggs anyag :-) - az egy kiábrándultságon is túl lévő generációnak szól, akikkel szintén "megetették a sikeres leszel-kekszet."

Ma az a szerencse - a gigantikus dömping ellenére, ami sokszor tényleg követhetetlen már, ennek is vannak előnyei/hátrányai - hiszen a mai technológia miatt sokkal könnyebb akár házi körülmények közt is zenét rögzíteni, főleg egy kis érzék és akár "produceri ismeretek" után - de sokkal több olyan formáció létezik, ami elsősorban a Zene szeretete miatt működik. Más kérdés, hogy mennyien maradnak meg, de ez ma már nem a rádiós poprock-diszkón múlik. Ezernyi réteg van kétezer al-réteggel és azok közötti kapcsolódásokkal, majd azok al-rétegkapcsolataival, érdekes módon az ősi / spirituális forrásból táplálkozó, és az őszinte, bú- s örömet elmondó ("nép")zene örök és elpusztíthatatlan, legyen bármilyen a hangzása, 4.000 éves, vagy csak 23, miközben a kozmosz újabb kapukat nyit, és már csak az nem találja meg a hozzá szóló zenét, aki nem is keresi.
  
Most különféle műfajokban régi és új "nagy nevek" turnézzák végig a világot, a stadionnál kisebb, de őszintébb közegeknek zenélve, ahogy láttam, kevésbé akarják magukat "Istennek" mutatni, többen lazán leülnek beszélgetni a közönségükkel.

Viszont: amit Desmondunk akaratlanul is kiemelt, az a karizma. Sokáig az Alice In Chains-en kívül nem igazán szerettem a grunge-ot, mint jelenséget (szerintem ez is egy erőltetett stílusdefiníció), hamarabb szerettem meg a Kraftwerk, J.M. Jarre-óvodám után az "általános", majd kompromisszummentesebb metalt, aztán a dark, neofolk, industrial (az egyik legtágabb mai zenei világ, csak elenyésző része a "csattogó gépek zenéje"), ambient, népzene, keleti és nyugati hagyományos zene világát, vagy a d-beat-et, death / black metalt, és a grunge-előzményeket is.

De bizony Cobain-ban, vagy Layne Staley-ben ott volt az a karizma, ami a Joy Division-ben vagy a Dead Kennedys-ben, Sonic Youth-ban is.

Szerencsére máig az ex-grunge gitáros, basszerosok közül ("nevesebbek") Jerry Cantrellben, Krist Novoselicben és sokakban is ott pulzál ez a vér.
Nem is beszélve Cobainék behatárolhatatlan zenei hatásai közül az Earth / Melvins / Sonic Youth is bő 30 éve él, s virul, túlélve sok divathullámot, mert bennük van az a bizonyos plusz, amihez nem kellenek túl-giccselt szólók, vernyákolós, visítós ének, showműsor, mert magukat adták/adják.

Visszaemlékezve arra az időszakra, és a mai (kb. 25-30 éve tartó) zenei élményekre, hát, ha klasszikus zenét akarok hallgatni, akkor azt hallgatok, ha keletit, akkor keletit, ha nyugatit, akkor azt, lehetőleg az eredeti verzióban, mert a "kevert ritkán sül el jól", némelyeknél valahogy eleve komolytalanná teszi a túlvirgázott gitárjáték a sokszor Bach, Beethoven, Vivaldi műveiből kölcsönzött szólókat.

Senki se lesz attól Paganini, hogy 667 akkord/másodperc sebességgel zenél, ahhoz érezni is kell. És nyilván szeretni, s nem csak a nézőszám miatt.

Szóval természetesen semmi felindulás nincs itt a komplex és nagy tudást igénylő zenék irányába - ellenkezőleg, a klasszikusok - manapság főként a perzsa Radif és indiai Dhrupad rágák és bizánci zenék mellett még jazz / prog stb. vonalon is kiemelkedő alkotókat hallgat ez a zenevadász.  

Itthon is sokáig úgy nézett ki, hasonló marad a helyzet, mint Erdős P. idején (de jó, hogy legalább nem volt producer), meg utána a pár orgánum által uralt színtereken, de hála az Égnek, vannak páran, különféle műfajokban, többen jó rég: VHK/VCSSZ-től Dresch Mihályon és Grencsó Istvánon át a pozvakowski.-ig, Perihelion-on keresztül Lovász Irénig és Molnár Áronig, a Holdárnyéktáncig, aztán kiköthetünk a horhos-al a légkörben, a Bajdázóval a hegyen, a Pirkannal szintén magasabb szférákban, majd visszatérve egy zúzásra ott a Watch My Dying, az atmoszférikus, de zömmel metal alapú vonalon Kátai Tamás (Gire, Thy Catafalque) és a Sear Bliss is maradt önmaga; a Plasma Pool, Aras Focum szerzeményeit, a Hideg Roncsot és a Tormentort se feledjük. Meg akik még kimaradtak. Mert nem csak "ossi-edda-gép-akosh" van itt sem, ahogy a helyi Desmondok szeretnék.

Talán azért is jött ki a végén pár hazai vonatkozás, mert Desmond is részben magyar származású.
Kíváncsi lennék, itthon kik közt nézne körül, szerintem az ál-matyóruhás Tóthgabi drágaságunk mellett jól mutatna, lehet, még feleségül is venné, miután átoperálná Dzson Bondzsovi Dzsonivá :-)

Végül emlékezzünk meg a jajmetálról is egy kép erejéig, ez a Megtwisztelt Sziszter-Twiszter:

Négy év eltelt már az utolsó "érdemi" CBL album, a Derelicts óta, amivel ismét magasra tették a mércét (bár lehet, többeknek az már túl "populáris" irány volt, szerintem azonban - kivételesen - a könnyű befogadhatóság semmit sem von le az értékéből.) 

Utána jelentkeztek még pár kiadvánnyal, többek közt az ALT2, nevéből is sejthetően újraértelmezéseket tartalmazó albummal, ami számomra nem állt igazán össze / nem érzem egységesnek, még ha jó hallgatnivalóként is tekintek rá, de inkább csak háttérzeneként. 

Hiányzott belőle viszont az a "hidegrázósan örömteli" hangulat, ami annyira sajátja a svéd duó (a Stochastic lemez készültekor már trió!) zenei világának, ami még a legmélyebb ambient/drone albumuknál is végig jelen volt (... az Interloper felemelő hang-füzérjeiről ne is beszéljünk.) Talán a CBL mélyén meglévő trance alap az, ami kikerült a receptből, és a twentyten extended újraértelmezés is ezt a vonalat sugallja.   

Gondoltam, a sokak számára kalitkába zárós 2020-ban csak megérkezik már a folytatás, végül 2021 szeptemberében került a hálózat érkeringésébe Danielék új hangulati lenyomata. 

Említettem, hogy a Carbon Based Lifeforms trióvá bővült a Stochastic munkálata során, a harmadik tag neve pedig sok egyéb területen is ismerősünk lett az utóbbi évtizedben, mondhatni mindenki "élettársa", lévén a monogramja: A.I. (* Plasticman / Endel - tudtommal nincs itt Richie Hawtin, csak a hasonlóság miatt hoztam fel, akit érdekel, a hivatkozásnál megleli, miért hoztam fel.) 

Nem jártam utána, miként vett részt a szerzemények megírásában az A.I., a korábbi anyagok megtanulása, és a zeneszerzési folyamat lemodellezése, netán a kettő kombinálása is használható metódus a gépi tanulásban. 

Hogy végre el is jussak a lényegig, milyen is lett a szénbázisú mesterséges intelligencia, újra kellett hallgatnom, és valószínű, hogy még 1-2 alkalommal meg kell ismételnem (megtörtént), mert nehéz eldönteni, hogy laposodott (nem), vagy mélyült a Stochastic lemezen a "psybient koronázatlan királyainak" zenéje.  

Nem mellékes az sem, hogy ez az a műfaj, ami nem megfelelő hangulatban hallgatva el is mehet az ember füle mellett, bár a CBL-re pont az volt a jellemző, hogy még azok is felfigyelnek rájuk, akik nem kifejezetten állnak közel ehhez a zenei világhoz. Azonban ez mély ambient. Meditatív, lassan, de biztosan repít a kozmoszba. 

Egy valami biztos: több odafigyelést igényel elődjeinél ahhoz, hogy el tudjon merülni benne az ember, kevésbé szereti, ha valami nagyon elvonja a figyelmet.  

Mindenképp csendesebb, befelé fordulóbb albumról van szó, határozottan jó kezdéssel, azonban kimaradnak azok a bizonyos, a bejegyzés elején említett momentumok, és a saját műfajukhoz képest könnyen megjegyezhető, valamint a ritmikus szerzemények is. Magyarul: egy darab olyan számot sem fogtok találni rajta, mint a korábbi sorlemezeken. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert igen :-) A különbséget, aki ismeri, úgyis veszi.

De: van helyette más.  

Sokkal inkább ambient, mint korábban bármikor, néhol kicsit közelebb áll akár a Vidna Obmana aranykorának harmonikusan szép, cseppet sem hivalkodó világához, még ha azért más is az alap. Aztán a 4. szerzeménynél érkezik - mit érkezik, bemorajlik! - valami "új",  legalábbis tőlük ilyen formában szokatlanabb hullám - a Probability Approaches Infinity egy mély, kozmikus örvénylés képében köszönt ránk. Mindenképp az album (első) csúcspontja.  

Erre se lehetne mondani, hogy nem CBL-es, mert igenis "hatásos", de másként, mert közben minimalistább és megkockáztatom, még mélyebbre visz, mint a korábbi kiemelkedő deep ambient pillanataik. Simán beleférne egy darkambient válogatásba is :-) 

Végül még a zárás előtti, 13 perc fölé úszó, halkuló, mély morajlással búcsúzó  Eigenvector c. szerzeményt emelném ki a Stochastic amúgy kellően egységes világából. Ami valahol egy szintetikus óceán vizét kavaró evező hangjára emlékeztet.  

A teljes Stochastic lemez, vizualizációval:

Nem tudom, hogy az "irányváltásnak" köze van-e a túl gyorsan felnövő gyermekként is definiálható 3. "csapattaghoz". Valószínűnek tartom, hogy az előző, nem nagylemezes anyagokon ezt az irányt tudatosan vezették fel, én pedig kíváncsian várom a folytatást. 

(Mire közzétettem ezt a bejegyzést, már a kanyarban is a folytatás.)

Régi hagyománya van a Vágtázó Csodaszarvas Téli Napfordulós / karácsonyi (kinek milyen fogalom áll közelebb) koncertjeinek, jómagam is több alkalommal voltam már, zömmel nagy térben.

A 2022-es nagykoncert azonban egy - hozzájuk képest - meglepően kis férőhelyen és létszámmal történt, ha jól emlékszem, 180 helyre volt limitálva az új Dürer kert belső tere.

De ha valaki azt gondolná, hogy ez a látszólagos korlát problémát okozott a Szarvasoknak, nagyot téved, mert az az energia, ami rájuk jellemző, kisebb helyen is kiválóan érvényesül. Vagy akár még jobban?

Szerintem - az egyik legerősebb, tömörebb, energikusabb koncertjüket láthattuk, amit valaha is adtak. (Igaz, sokan a korlátozott létszám miatt nem tudtak részt venni ebben az élményben... én szerencsésnek mondhatom magam, és köszönet is illeti őket ezért!)

Nagyjából 2007 óta számtalanszor vettem részt Vágtázó Csodaszarvas, Vágtázó Életerő, VHK koncerteken (utóbbiból korábban is, de most maradjunk a Szarvasoknál, ha az átfedések egyértelműek is.)

Láttam őket többször az A38-on, vagy a régi Dürer szabadterén, emellett kinn, a szabadban, pl. Bösztörpusztán, a Kiskunság szívében is 2 alkalommal.

Nos, minden fellépésük jó, és energikus, mert a koncepció, a valódi Hungarikumnak tekinthető zene (igen, ez tényleg az!), a kiváló zenészek (akár 11-en is a színpadon), és Grandpierre Atilla, a maximálisan karizmatikus frontember sosem a langyosvizek martján lubickál.

Eddig a kunsági napnyugtás koncertek vitték nálam a prímet, bár ez szubjektív is, mert a szabad teret, Természetet jobban szeretem a koncerthelyeknél, de ez a 2022-es nagykoncert intenzitásban, belső erőben, összhangzásban talán felül is múlta azokat. Persze összehasonlítani nehéz és értelmetlen, akkor mondjuk úgy, hogy a városi koncertjeik talán legerősebbike volt.

Kisebb tér, kicsit más, tömörebb, "együtt szólóbb" hangzás (szerintem fantasztikus volt), elképesztő energiák - s amiről soha ne feledkezzünk meg: rendkívül lelkes és aktív közönség jellemezte ezt az estet, a közönség részéről időnként olyan pogo/örömtánc érkezett, amit inkább a VHK koncertjeiről ismerek, de természetesen pozitív volt mindenki, mosolygások, pacsik, ölelések, puszik formájában indult útjára a "szeretet-energia", akár egy jókora fricskának is mondhatjuk ezt az elmúlt évek tudatilag ember-elidegenítő-hadjáratával szemben :-)
A kisebb tér azonban belülről Óriásivá nőtt!

Ha már felhoztam, hogy az intenzitás terén volt átfedés a VHK-koncerteken megélt élményekkel, nekem sokszor az volt az érzésem, mintha a két formáció összeforrt volna, pedig itt nincs elektromos gitár, torzított basszus, maximum egy nagyon intenzív dobjáték, de a hangszerelésnek a rock / punk alapokhoz semmi köze se volt.

Hegedű, koboz, duda, tárogató viszont bőven. Számtalan népzenei alap, Itthonról és keletebbről, a valóban Végtelen Ázsiából.

Zenei oldalról természetesen klasszikus VHK szerzemények most is műsoron voltak, de mindig fontos repertoárja volt a Szarvasoknak pl. az Aláírhatatlan történelem, vagy a Hunok csatája.

Azonban nem a konkrét számok, hanem a hangulat- és érzésvilág, a csillagos éghez fogható végtelenség, az őserő volt az igazi kapocs, és az a fajta eksztatikus hangulat, ami szinte révülésbe viszi a résztvevőket. Aki volt már bármelyik Vágtázón, és megvan hozzá a nyitottsága, tudja, miről beszélek :-)

Ez az egész "zenei lakodalom" egy olyan csodás egységbe forrt, amire még sokáig fogok emlékezni - maguk a Zenészek egyébként önmagukban is fantasztikusak, mind kiemelkedők a saját hangszereiken (saját formációikban is), és mindig érezhető volt, hogy ezt nem veszik félvállról.

Itt, ebben a kisebb térben meglátásom szerint sokkal jobban kibontakozott az a zabolátlan őserő, ami kevesek sajátja. Bármilyen műfajról is legyen szó.

Meggyőződésem, hogy ez az őserő mindenkit át is járt - elég volt párszor hátrapillantanom, vagy körbenéznem társaimra, azonnal lejött. Igaz, közben a műsor jelentős részét rögzítettem, de ez esetben a felvételek készítése abszolút nem vont ki az energikus előadásból.

Próbálok még pár jó kifejezést találni, ami jellemzi a "Vágtázó-életérzést", de nem könnyű, mert még egy ilyen Zene nincs a világon (ha bárkinek eszébe jut valami jó hasonlat, örömmel várjuk hozzászólásokban), azonban, ha már rögzítettem ezt az ünnepet, az alábbiakban megtekinthetitek, átélhetitek, aki pedig nem volt jelen, talán kis pótlékot is jelent ez a pár felvétel.

Igaz, nem profi videokamerákkal rögzítettem, de a hangulat megörökítését megpróbáltam, mint már annyiszor az elmúlt kb. 17 évben.

Amit még érdemes megjegyezni: több új szerzemény is elhangzott, engem személy szerint mind megfogott, a kezdeteknél a Varázslatos Vágtázás egy igazán eksztatikus szerzemény (ismét felhozom a VHK-párhuzamot, vagy inkább huzatot, húz-atot, de mint megtudtam, részben improvizatív szerzeményről van szó - magam részéről reménykedem, sok hasonló születik még), s ha némi analógiát vonhatunk a sámánsággal, ami nem áll távol ettől az egyedi műfajtól, itt ez a párhuzam azt hiszem, érvényesült, roppant révülős szerzeményről van szó, de a később sorra kerülő Vágtázó lovak csatája sem marad el minőségben - bár azt hiszem, a közönség rendesen aláírta ezt :-)

Ha pedig már szóba került a közönség: ki kell emelni, hogy határozottan jó volt (ez alapvetően jellemző), a népzene-kedvelőktől a punk-fizimiskájú és "alter" arcokig, fiataloktól az érettebb korosztályokig mindenkit felszabadultnak és oldottnak láttam - legalábbis magam körül :-) Sznoboskodós, túltolt-egós jelleget nem tapasztaltam senkinél, dehát ha van az a zene, ami még a legmerevebb embert is feloldhatja, az pontosan ez!

Belegondoltam, milyen lehet egy ilyen koncert lóhátról száguldva, de a fantázia teret ad neki, és utóbbiból nincs hiány a Vágtázó Csodaszarvasnál, ahogy az ősi és mai kor közti kapcsolat közt is hidat képeznek, nem is akárhogy. Tulajdonképp Eurázsia kortalan zenéje ez, a Kárpátok gyűrűiben összefonódva, organikusan, szabadon, kiváló zenészektől, akiknél érezhető a tisztelet a régi korok, őseink zenéje felé - is, mert közben azért mégis mai Alkotók.

Ha össze kéne foglalni, a legjobb kifejezés talán a szabadság!

Végül még egy kis képanyag, már amit a manuális fókuszom elbírt a régi objektívekkel, melyek a vágtázó sebességet nehezebben követték le.

Boldog Karacsunt, Karácsonyt, Napfordulót kívánunk!

Hej! :-)

Egy kivételes koncert egy vészterheltté tett időszakban

Pár kulturális eseményt, ahol az egyik fő zenei vonalam volt főszereplő (közép/belső-ázsiai epikus zenékkel) leszámítva évek óta nem voltam karcosabb zenék koncertjén - a sajátomat leszámítva, de az se ma volt.

2022 morcos télkezdetén, amikor (újfent) a félelem próbál uralkodni a világ felett, egy hideg- s melegfront gyűrűjében azonban megérkezett a jeges északi szél, még ha Kármán-örvényt nem is eredményezett, de Karmanik-féle örvényt mindenképp, annak viszont az egyik legsúlyosabb változatát.

Egyrészt, ha már megjelent a szójáték, maga a legendás Cold Meat Industry kiadót (“a Hűtőházat”) vezető Roger Karmanik, saját formációjával, a Brighter Death Now-al adott nekünk szép, fekete panorámát, a másik fellépő pedig a nem kevésbé ikonikus Raison d'étre volt. 

Ezúton is köszönet a szervezőknek, akik lehetővé tették mindezt:
Blindblindblind (FB oldal)
Memento Mori Egyesület (FB oldal)

Meglepően sokan érkeztünk - rétegzenékhez képest - egy ilyen szempontból fura környékre, de szerencsére nem a nyugati turisták voltak a dominánsak, hanem sok-sok régi barát, ismerős. Mondjuk úgy, masszívan dominált a fekete ruházat, de ez így volt szép, milyen szín is lenne méltó ahhoz, hogy megtiszteljük jövőnk temetését? ;-) Mellesleg szívmelengető találkozások sorozatát is jelentette ez a kiváló “nordindustrial” koncert.

A Téli Napfordulót megelőző, sötét időszak kifejezetten kedvezett eme formációk jelenlétéhez. Sok hasonló megnyilvánuláson vettem már részt, kicsit "telített" is vagyok, sokat változott az ízlésem a még több év alatt, de ezt a fajta súlyt mindig a magaménak fogom érezni, érkezzen ipari, metal, vagy ambient oldalról, a felsorolt műfajok bizonyos előadói zeneileg is tökéletesek, másrészt valamiféle fekete tükörként is működnek. 

Egyszerűen erre nem lehetett nem elmenni.  

Afféle esszenciáját adják a súlyos zenéknek, talán hasonló a Throbbing Gristle lehetett a maga idejében. A legutóbb hallott Brighter Death Now kiadvány (With Promises of Death), s egy moszkvai koncertfelvétel különösen motivált abban, hogy ezt látni / hallani kell..

Valamikor a sötét órák beállta után megjelent a BDN-logós, oltár-szerű színpadon Peter Andersson (az egyik, mert ketten is vannak e néven hasonló vonalon), vagyis a Raison d'étre. Aki az északi darkambient egyik alap-arca, és a hűvös esteket, hajnalokat idéző ambient-folyamaival, időnként régi egyházzenei énekeket felvonultató, majd drone-osabb hangzású "éjszakai zenéjével" kb. megkerülhetetlen azok számára, akik szeretik az efféle zenét.

Finoman, de hangosan és mélyen vezetett be minket a hűtőházba, amit egy régi kolostor romjainak mélyén rejtett el. (Lehet, geocaching-rajongó.) 

Őszinte leszek, nem követtem naprakészen a munkásságát az utóbbi években - leszámítva a számtalan Peter Andersson-projecthez tartozó zenét, mert van jópár - inkább a deep ambient és elektronika határvidékén járó Atomine Electrine-t, de méginkább a két Peter Anderssont tömörítő Bocksholm formációt - ebből némi részlet: CMI live 2006 - a 11. Perctől az esszencia, de az nagyot üt. 

De hamar maga alá gyűrt, még ha - egyelőre - szokásommal ellentétben - hátrébb is foglaltam helyet. 

Régen több alkalommal éjjel, a hegyekben hallgattam időnként a Raison korai lemezeit, most pedig egy belpesti klubban. Volt kontraszt, meg kell hagyni :-) De: vitt rendesen, zenéje elgondolkodtató volt, és mély, mint mindig, a hangerőn sem volt spórolás.

Az erős, súlyos hangulat mellett valami szépség is jellemezte előadását, ahogy általában a lemezeit is. 

Leginkább amúgy a magányos hallgatás tesz jót az efféle zenének, de mivel nem volt túlhúzva a műsor, élőben is minden átjött, másképp is volt kihegyezve, mint az albumokon, súlyosabb, drone-osabb volt. Egyes részek talán jobban is átjöttek, mint lemezen. Csodaszép rezonancia, mélység jellemezte az egész fellépést. Mondhatni, egy Raiosn d'être esszenciát kaptunk.

Egy kis ízelítő, amit felvettem - a video leírásában megtaláljátok egy jóval hosszabb verzió linkjét is:

Kis szellőzés, feldolgozás, zene-szünet, barátokkal találkozás után hamarosan megjelent a Cold Meat Industry feje, Roger Karmanik, a "death-industrialnak" is nevezett műfaj egyik atyja a színpadon, gyakorlatilag teltház előtt, már érezhető volt a levegőben, hogy ez sem a könnyed szórakozásról fog szólni, ami a környék helyeire jellemző, hanem arra, hogy telibe kapjuk a világ sarát, szemetét, belső félelmeink tükrét, a zenei határfeszegetés egyik legkeményebb formáját.  

Előzetes tájékozódás (pl. februári moszkvai koncert) megnézése után sejtettem, mire számítsak. 

De ugye élőben minden más, mint felvételről, bárhogy /  bármin is hallgatjuk otthonról. 

Említett idei felvételen 3 tagot láttam a színpadon, köztük egy fiatal Hölggyel (nem néztem utána, ki volt), itt azonban egy különösen jó meglepetés érkezett Rogerrel: maga Lina Baby Doll, vagyis a "másik Peter Andersson" - basszuson, aki nem kisebb nevezetesség, mint Deutsch Nepal néven vált ismertté a súlyos, de egyben ritmikus, néhol “prózai”, máskor pszichedelikus, vagy alkalmanként kegyetlenül zajos, lo-fi albumaival. Meg kell hagyni, nem kicsit örültem, amikor (helyben) erről tudomást szereztem, mert a komorabb zenékből mára számomra Peter az egyik legerősebb.  

Innentől aztán nem volt kegyelem - no de csak látszólag, mert van egy fontos tudnivaló eme súlyos zenét játszó emberekről: le tudnak sokkolni, szétrúgják a segged, bevisznek a félelmeid labirintusába, de nem külsőségekkel, ego-val, hanem azzal az irtózatosan súlyos zenével, amit alkotnak. 

Mondjuk ki: egy átlag extrém metal formáció, vagy a még Szikora-félék által is ismert Marylin M. hozzájuk képest húsvéti nyuszi, vagy egy tál zsenge vegetáriánus tavaszi borsóleves, rózsabimbóval és Süsü orrlukainak “roppant félelmetes” gőzölésével. De szerintem ma már simán lehetne adni a mekiben fekete-fehér ételfestékes Dimmu Burgert is. 

…miért is tértem ki erre a kis “közjátékra”?  

Azért, mert a túltolt külsőségek pontosan azt a világot reprezentálják, ami ellen alapvetően a súlyosabb zenék mindig szóltak. Legyen punk, dark, metal, industrial - eleinte mindben volt egy olyan őserő, ami még a falakat is képes volt megmozgatni, az egymás közti falakat is, ma pedig ezerszámra látni a másolatokat és a giccset, divatot, külsőség-orientációt. Ipar épült rá, oximoron lett a fogalmakból.

Nos: itt ilyen nem volt. 

Megérkezett Roger és Peter, belecsaptak, de olyan hangerővel, hogy - nekem legalábbis - többször örömtől folyt a könnyem. Nehéz ezt költői képekkel leírni (pedig szokásom), ott kellett hozzá lenni, hogy érezd. Nehéz róla írni, ezért szokásomhoz híven felvettem, amit tudtam, ez kb. az a rész, amikor “leszedik a fejed”:

Szerencsére meglepően sokan is voltunk, és ahhoz képest, mekkora súlya van egy ilyen zenének, meglepően sokan mosolyogtunk. (Legalábbis nekem így tűnt, sokat nem fordultam hátra.)

S pont ez az, ami a műfaji klisék kritikáját illető írásrészemhez hozzátartozik: eme alkotók miszlikbe aprítják az agyad, szétszedik a hallójárataidat, lepusztítanak, elveszted az időérzéked. De: majd a végére jön a DE, addig még egy erős Brighter Death Now “dal”, amiben a fájdalomcsillapítás extrém módját kaptuk meg, Peter agyszaggató basszusával és Roger egyedi módon használt hangszereivel:

A harmónia / diszharmónia egyesülése volt ez, ami által 2-3 napig sokunk kb. "halláskárosulást szenvedett", de nem hinném, hogy bárki is megbánta volna :-)

A felvételekhez jótanács: talán a Satyricon írta a régi CD-ire: “correct listening at maximum volume”. 

A végére pedig kaptunk egy olyan poént, amit sok magát túl komolyan vevő, súlyosabb formáció nem enged meg magának: mosolyogva előadtak egy Abba számot, "Thank you for the music", hát itt azt hiszem, sokan kaptak síró / nevetőgörcsöt :-)

Ezt Éva felvételén láthatjátok:

A végére gondolom kéne konklúzió. 

Ők Zenéltek, én írtam, Ti vonjátok le, örömmel várok minden véleményt :-)

Valamiért eddig a Healer elkerülte a mélyebb figyelmemet, pedig ez a típusú zene pont, hogy nem szokta.

Válogatásokon, mixeken, korábban műsorokban találkoztam vele, de nem hallgattam meg "teljes füllel" egyik albumot sem. Eddig.

 Az "ambient uszodában" a jóval ismertebb, műfajhoz képest már-már "mainstreamnek" mondható, ámde elsőrangú, szintén svéd Carbon Based Lifeforms csatornáján láttam megosztva a Book of Clouds c. új Healer lemezt, épp jó / fogékony időben, hát gyorsan "előtöltöttem" 2 albumot a sétálós playlist-emre, ami majd megtalál, amikor kell.

 A hőség kínja után aztán csak elérkezett ez a nap is. Set: kora délutáni szabadtéri felhőbámulás, hidegfrontot követő, nyárhoz képest tűrhető idő, félig-meddig zöldövezetes városrész, posztmodern szökőkút, fodrozódó víz. Az égen úszkáló cirrusok kiváló vizuális alapot nyújtottak valami légies zenéhez.

 A megfelelő idő gyorsan meg is hozta a kedvet a Healerhez, már az első számtól (A New Chapter Begins) konstatálom, hogy igen, értem az alkotó műfajbeli megbecsültségét.

Nagyon jó ötletek, ritmika, légiesség, semleges érzelmi hangulat, kicsit a korai ambient-előfutárok és a Berlin school ismertebb alkotói is eszembe jutottak (pl. Tangerine Dream, persze krautrock nélkül), de más hangzással, ami kevésbé köthető egy bizonyos korhoz. Mondjuk úgy, téridő-független zene.

Kikapcsoló, dinamikusan nyugalomba helyező lemez, precíz keverés, szép mélyek, reptető közepek, jó dallamok minden túlzás / hatásvadászat nélkül. Valahogy így "kell" kinéznie egy ritmikus ambient lemeznek.

De egyszer váltás történik, konkrétan azt hiszem, egy másik Healer album folytatódik a playlist-en.

A váltásnak neve: Altitude. Lejátszó csekkolva, továbbra is a Book of clouds lemez forog. Ettől a ponttól kezdve a korábbi dinamikus nyugalmon és finom vízi/légköri kavargáson jóval tovább vitt az albumon hallható zene. Erősen befele.

 Az Altitude-al elkezdődik az a bizonyos repetitív, hömpölygő, körbejárós, de mégis folyamatosan táguló zenei utazás, ami kevesek sajátja, és talán még kevesebbeknek sikerül ráülni. Amikor tágulnak a körök, majd újak nyílnak,  halványulnak az élek, esetleg kilátsz a kalitkából, és már-már Te írod a zenét, akkor téridő-szökevény vagy, és pontosan azért érted, mert benne vagy. (Pár zenei alkotó, aki a kellő fogékonyság birtokában kiválthat benned valami hasonlót: Biosphere, horhos, Rapoon, zoviet*france, Loscil, Maeror Tri, bvdub, Muslimgauze, Coil...)

 Ha neked sem sikerül ráülni, vagy unalmasnak találod, akkor inkább kapcsold ki a "magnót", és tégy egy próbát félálomban, amikor kiszabadul a tudatod a dolgokkal szennyezett palackból.

Ha pedig voltál már téridő-szökevény, csak ezért a pár szerzeményért is érdemes meghallgatni a Healer 2021-es lemezét. Az Altitude után már csak a  zárótétel marad, a maga 13 percével és beszédes címmel: Enter Deep Sleep.

Az utolsó két szerzemény - igazából három, mert az átvezető Birds of Light egyenesen ide hoz -  kiemelése, és az első kétharmad mellőzése nem degradálás, ellenkezőleg, mindenkinek erősen ajánlott, aki szereti a kifinomult, mélyebb elektronikus zenét. Ha valamit a nyitó szakaszból ki kéne emelni (pl. dj-k, selectorok, műsorkészítők számára), az a  Some Day I Miss You c. szerzemény, de mindenképp egyben hallgatandó a Book of Clouds, így lesz teljes az élmény, így nyeri el legmélyebb értelmét a téridő-szökevényeknek szánt rés is :)

Esetleg az utolsó 3 track-et felfoghatjuk egy külön kislemeznek, viszont nélkülük az első négy tételnek sem lenne igazi értelme. 

Az album egy eleve igen érdekes korban érkezett, ettől függetlenül - vagy pont ennek ellenére - meglepően erős lelki egyensúlyt sugall.

Alább a teljes lemez, ami egyébként 17 évvel követi elődjét, és szerzője, Michael Andresen (aka 12moons, Creator of Sonic Landscapes from the HyperNorth) megjegyezte, hogy mesterséges inteligencia alkalmazása nélkül készült. Akinek jó hangcucca van, érdemes a Bandcamp-en a 24 bites + veszteségmentes verziót megvennie.

Ha már az előző irománnyal ide hoztam a sivatagot, folytatás következik az ott tett túra további szereplőivel. Egyikük sem talált ki semmi újat, ahogy ez eleve ritka is, azonban a hozott anyagot igen élvezetesen és szépen formálják erre érzékeny kezeikben. A sivatag pedig lehet a hollandoknál (igaz, kicsit fémesebb is), vagy valóban a katuszok szomszédságában Mexikóban, nem is túl messze a műfaj szülőhelyétől, vagy épp a német légtérben. Kezdjük is itt.

Sleeping Pandora - Lifting Water

Az Underrated Albums youtube csatornán találtam rájuk, ahogy egy másik formációra is (de rájuk külön ki kell térnem.) Azt mondjuk nem értem, hogy mi alapján kerül valami az underrated "kategóriába", amikor az album mondhatni ropogósan friss, a 2021-es dátum legalábbis ezt sugallja :-) 

A német Sleeping Pandora amolyan légies, utaztatós, kellemes, kikapcsoló instrumentális zenéjének mondanivalója egyszerűen a szabadság, nagy szavak nélkül (legalábbis nálam ez csapódott le). Sok olyan helyzet van, amikor ez nagyon jót tesz az embernek. Kikapcsolás, semmi agyalás. "Dinamikus meditáció". Igazából hasonlíthatnám egy psytrance, vagy easy listening, netán ritmikusabb ambient lemezhez is, a végeredmény ugyanaz, csak a hangszerelés, műfaj más. Ajánlott vonatablakból kifele bámulva, vezetéshez, elalváshoz, ébredéshez. Füleljétek:

Rider Negro - The Echo of the Desert

Mexikó, kaktuszok - és retro. Utóbbival ambivalens a viszonyom, mert ugye egyszer már megcsinálták sokan, miért kell ismét? A válasz ismét hasonló a fentiekhez, egyszerűen azt kell játszani, ami jön. Más kérdés, hogy ez kinek, miként sikerül. Sok izzadtságszagú produktum is van a retrózók közt, legyen az metal, synthwave, dark, psychedelic/desert rock, "új-Sabbath", vagy bármi, azonban rendre felbukkannak kincsek is a nagy hullám közepette. A Rider Negro mindenképp az utóbbi példát erősíti. Ők a a 70-es évekbe merülnek, de egészen az altalajig (Floyd, Doors stb.), viszont ezt olyan beleérzéssel teszik, hogy a hallgatónak fel se tűnne, hogy nem 1972-ben készült a sivatag visszhangja. Ha valaki egy zeneileg műveltebb társaságban feltenné a vinylt, talán rákérdezne, hogy ezt miért maradt ki anno? A jelenséget "Magyarország egyetlen blogja" foglalta össze a legtalálóbban:

Kevéssé ismert tény, hogy a hatvanas évek vége felé Jim Morrison és Syd Barrett kettesben elvonult egy hétre a mexikói sivatag mélyére, és közösen messzi univerzumokba utaztak. A hosszúra nyúlt trip benyomásaiból tíz dal született, melyeket hazaérésük után session zenészek segítségével azon nyomban rögzítettek. Így született meg a The Echo of the Desert, amely a jogi problémák elkerülése érdekében a Rider Negro név alatt jelent meg.

KOMATSU - Rose Of Jericho

A bejegyzés harmadik sivatagi szereplője Hollandiából érkezett az éterbe, a Heavy Psych Sounds bandcamp-oldalát fülelve leltem rájuk. A kiadó azért került fókuszba, mert pár kedvencem (ld. Yawning Man sivatagi filmajánló) itt lelt digitális otthonra. A Komatsu zenéjére illik talán leginkább a stoner jelző jelen zeneajánló szereplői közül, de nem a címke miatt kapott el (főleg, hogy rengeteg unalomig csépelt stoner-doom alapú zenét hallottam már a retro-hullám alatt), hanem mert itt is valami görcsmentes, lendületes, dinamikus zene dominál - viszont a metal is szerves része. A lényeg, hogy sikerült valami csodaszép arányt találniuk a desert rock és a fém közt, vagy inkább nevezzük összeolvadásnak, mert nem válik szét a két összetevő. Nagyon jól elvannak együtt, és itt is igaz, hogy hallhattunk már hasonlót, de egyszerűen olyan jóízűen játszanak, hogy nem lehet nem élvezni :)

Íme az ékes példa:

Nos, itt van az Ősz (bárcsak itt lenne már), és itt az aktuális északi szomorúság is.

Szerintem az előző, Night Is the New Day című album még kifejezetten erős volt, jóval "harapósabb" is, már ha lehet ilyet mondani eme elcsukló, az északi szélben önmagába dőlő zenéről. Persze kellett egy hangulat már az előző (sőt, inkább bármelyik) Katatonia albumhoz, a Dead Ends Kings pedig annyiban különbözik elődjétől, hogy még több (le)hangulat kell ahhoz, hogy jobban kiszabadítsa magát önmagából.

Első hallgatásra feltűnt, hogy egyhangúbb lett elődeinél, persze nem is feltétlen feladata a Katatonia kiáradó befordultságot előadó művészeinek, hogy valami különösen színes, pláne vidám lemezt készítsen, hiszen tudjuk, mihez értenek: darkba mártott északi, melankólikus rock/metalhoz, ami mindenképp sikerül is nekik, leginkább pályájuk elején / közepén.

Egy-egy alkalommal beszivárognak szokatlanabb hangtani alakzatok (pl. Ambitions / Undo You), alapvetően több a billentyűs, és talán kevesebb a zúzós-ébresztő, szomor-mérges szakasz. Leginkább az első és az utolsó két számra kaptam fel a fejem a mélabúból.

Némileg hasonlóvá vált a helyzet, mint pl. az Anathema esetében - ott is lemezről lemezre vérszegényebbnek érzem a végeredményt, bár ők "derűsebb" napszakokat idéznek. 

City Burials (2020.)

Update (2021.02.04.) - szerencsére nem vesztettük el őket. A 2020-ban megjelent City Burials egyenesen kiváló, az alapok nem változtak. Az érzelmi nehezék viszont hangsúlyosabb, a hangzás izgalmasabb, a zene dinamikusabb. Visz, beránt. Íme:

Dead Air (2020)

S mivel megértük azt a bizonyos 2020-as évet, ők is közvetítettek "élő" koncertet - stílszerűen Dead Air. Live From Grondahl. cím alatt hagyta el a napvilágot (nyilván a dínók nem voltak a színpadon, a vizuál igazi feltöltői agymenés ehhez a zenéhez :-)

Lassú, sötét, őrlő, akár egy pokol mélyén szántó traktor. Az Electric Wizard nevét szokás emlegetni velük kapcsolatban, aminek hatását talán maga a zenekar sem titkolja, ha már egyszer a nevét is egy Wizard albumról kapta.

Szóval itt a harmadik, ami most is pontosan arra vállalkozott, mint korábban - belassult mélysötét, harapós zenét játszani úgy, ahogy a nagykönyvben is megírták - még ha a zenei váz tekintetében nem is a legeredetibb, de legalább minőségi módon duruzsolnak.

Mivel a Dopethrone is fellép a Bandcamp-en, a komplett III. lemez meghallgatható:

A Vágtázó Csodaszarvas ott folytatja, ahol nem hagyta abba - Grandpierre Attila révén (révülésénél fogva :) a VHK-hoz hasonló intenzitású zenével, ahol a gitárok helyett népi hangszereket hallhatunk - méghozzá nem is keveset.

A Lángoló Gitárok jóvoltából pedig meg is hallgathatjuk az új, Csillaglovaglás című lemezük egyes szerzeményeit - plusz néhány koncertfelvételt / ritkaságot is.

Lovasnépek Élete - Vágtázó Csodaszarvas

Lovasnépek éneke (rövidített) by LG Soundcloud 05