Zeneblog és zeneszemle | jāgarin official

Zenevadászat - jāgarin

Zenevadászat - jāgarin

Yawning Man: Pavement Ends, SoftSun: Eternal Sunrise

Plusz kis desert rock történelem Palm Desert - Coachella Valley környékéről

2025. november 29. - zenevadasz

Visszatért a varázslat.
Nehéz dönteni, melyik lemezzel is kezdjem. Eleinte olyan hírek érkeztek, hogy split album érkezik eme két kiváló zenei, lelki entitástól, ami Gary Arce kapcsán közös világ.

Végül két külön nagylemezt kaptunk - amit nem bántuk meg!

Egyetlen hibája van csak a 2 albumnak: 8-10 perccel hosszabb lehetne mindkettő :-) Bár lehet, én vagyok öreg, hogy még ilyesmire van igényem. Bizonyos műfajokból persze elég akár 28-30 perc, de ez nem az a zene. Viszont nincs panasz, mert hibátlanul szép albumokat kaptunk.

yawning-man.jpg

Hangulatban a Yawning Man Észak-Amerika délnyugati részének a sivatagi érzésvilágát hozza, a SoftSun trióval pedig Észak- és Nyugat-Európa, és annak álmodozós, melankolikus, de mégis szívmelengető shoegaze, darkwave zenéje is bekacsint.

Viszont, ami kiemelendő: a látszólag két külön világ kiválóan megérti egymást! ❤️

Elfogult vagyok a Yawning Man (és társainak) zenéje kapcsán, de mivel személyes blogba / webzinbe írok, ez itt megengedett, nincs pontozás, nincs kiadói elvárás - csak a zeneszeretet.

Kicsit beleszövöm a desert rock - s ezzel együtt a Yawning Man előéletét, de nem a teljes történetét. Ahhoz könyvet kéne írni :-) Igaz, pár dokumentumfilm is készült a színtérről, pl. a Lo Sound Desert.

A zenei együttműködésekről már sok alkalommal meggyőződhettünk, hiszen a Palm Desert - Coachella Valley - Joshua Tree - Mojave sivatag környéki zene- és szabadságszerető emberek közege egy önálló szcénát szült, amit desert rock, később pár esetben stoner rock néven ismertünk meg. Sokaknak a Kyuss, QOTSA neve jön át ebből a világból, pedig igazából csak a jéghegy csúcsát jelentik.

Az egész, 1985 körül kialakuló desert rock “műfajban” talán a hozzáállást érdemes kiemelni - mert nem igazán műfaj.

Inkább érzés, dinamika. Együtt pulzál a környezettel, az ott élő emberekkel.
Egyrészt ott a sivatag, a hatalmas sziklák, másrészt - ahogy kivettem az utánajárásaim során - egy repedés is található a sziklán, méghozzá emberi oldalon.

Az egyik oldalon ott vannak a Palm Springsbe költöző hollywoodi színészek, öregedő gazdagok, akik státusz miatt vagyonokért veszik a házakat (pedig mocsok forróság van), másrészt pedig a szabadságszerető arcok, akiknek tele a gatyó a sok marhasággal.
Viszont ők feltalálják, szervezik magukat, vagy csak kiszállnak a tájba. Szabad idejükben zenélnek, gördeszkáznak a kiszáradt medencében, tüzet raknak. Van, aki farmon él, van, aki városban. Van köztük könyvtáros, stúdió-tulajdonos. Emellett alighanem az emberi világ tág skálája - mint bárhol máshol. 

Amikor zenekart alapítanak, nem egymást másolják - persze sok a kölcsönhatás, kereszteződés, átfedés bőven van a mai zenekarokban, de ha az ősöket és húzóneveket nézzük, máig a maguk természetességében képesek egymással jammelve feloldódni.

Van, aki a punk gyökerekből merít többet (a YM-előd Across The River esetén is erős volt a punk huzata a ‘80-as években), mások a blues alapú, egyszerűnek tűnő, de mégis varázslatos, és ellazító vonalát erősítik tovább a maguk módján (pl. Brant Björk és formációi, vagy a Fatso Jetson), de hallottam a jazz zenei szellemiségéhez, megoldásaihoz közelítő zenéket is - erre jó példa a The Sort Of Quartet, ami nem más, mint a Yawning Man ideiglenes névváltása az 1990-es években.

Ugyanúgy megtaláljuk a doom metal és hardrock, southern rock témáival rokon, vagy a mélyre hangolt húros hangszerek által dominált zenéket is.
Szemezgethetünk még: a grunge, postpunk / dark, pszichedelikus- és progrock műfajokból, és a surf rock is megjelenik ebben a közegben, ahogyan később a zúzósabb sludge hatása is néhol.

A közeg lényege meglátásom szerint a lassan megszámolhatatlan örömzenéléssel, jammeléssel, együttműködéssel felépített végtelen univerzum.

A Pavement Ends megjelenése miatt a Coachella Valley, Mojave-közegen belül maradok a Yawning Man - és számtalan mellékszála mellett - bár igazából egyik se tekinthető mellékesnek, ha róluk van szó.

Valamiért erőlködés nélkül sikerül, működik minden formációjuk.

A YM 2005 óta instrumentális (minimális kivételtől eltekintve), de ez a Zene nem is igényel igazából éneket.
A korai demóikhoz jobban illett a vokál, a mainál opcionális.

Csupán pár név az oldalhajtásokból, vagy közös lemezekből: a már említett The Sort Of Quartet, Yawning Sons, Zun, Ten East, Yawning Balch, Big Scenic Nowhere, WaterWays.
Előfordult, hogy egykori Doors (és tudtommal Cure tag) is a része volt pár albumnak. Nem túl rég megismerhettük a Mario Lalli & The Rubber Snake Charmers jam-rockját, ahol a stílus krémje egyesül változó felállásban.
Mario Lalli jelenleg a Brant Björk Trio tagja is az Ásítók mellett.

Ha ez kevés volt, még a kiváló ausztrál Hotel Wrecking City Traders nevű, noise rock stílushoz közel álló csapattal is adott ki közös EP-t a szólógitáros - frontember Gary Arce, és a dán Øresound Space Collective által a hallgatót a végtelen kozmoszba küldő space - acid rockhoz is hozzátett a Chatoyant Breath című lemezen egy jókora térhajtóművet :-)

A Yawning Man részéről pedig az elmúlt években sem volt megállás.

Jött a járvány? Semmi gond.
Kimentek egy ikonikus helyre a sivatagba, és “Live At Giant Rock” néven, az aggregátor-partikat közönség nélkül felidéző (tökéletes) albummal, és az ott felvett koncertfilmmel jelentkeztek, korábban pár szó érkezett már erről a jóságról..

Ez a felvétel is bőven túl volt a múltidézésen, a jelenben élt - mint mindig.

Talán ez volt az a csúcspont, amikor egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a jammelésre a lemezekre készülés során - és itt azoknak is megmutatták, milyenek koncerten, akik még nem látták őket élőben.
A jammelős, laza, de mindig profi zenefolyam már a 2010-15 utáni sűrűbb koncertek, turnék során is elindult.

Három alkalommal volt szerencsém látni őket Budapesten, a zenei gerinc mindig ott volt, mellette a színpadon a spontán, improvizatív vonal is megnyilvánult.

Úgy tudnám jellemezni, mint egy magát író történetet.

Számtalan hallgatás után az előző, “Long Walk Of The Navajo” című 2023-as lemezükről is úgy sejtem, hogy improvizatív, jammelős alapokból született - időnként a space rock világába repítve minket. Kicsit más volt, mint a többi - de mégis tökéletes.
Önazonos módon változik a zenéjük.

Miért is mentem vissza az időben?

Sokan a Yawning Man zenéjét a 2005-ben megjelent, varázslatos “Rock Formations” lemezzel ismertük meg, amit a világ egyik legcsodásabb zenéjének tartok. Valódi műfajok közti fúzió. Ezt követte a 2010-es “Nomadic Pursuits”, ami egy fokkal “sötétebb” tónusú, de ne gondoljatok teljes befordulásra.

Pavement Ends

Amikor 2025 őszén megérkeztek az előzetes számok, videók (Bomba Negra, Burrito Power), sokan a Nomadic lemezzel véltek felfedezni pár hasonlóságot. Én pedig egy repetitív, dinamikus, lazán játékos, magával ragadó zenei világot kaptam, bár ez mindig így volt a Yawning Man esetén. Ez a zene maga egy folyam, ami nincs túlagyalva, megy, visz, kikapcsol, ha ráfekszik az ember füle, olyan, mintha a hullámokon utazna, legyen az víz, vagy a homok hullámzása. Varázslatos és kikapcsoló, a 3 zenész kétségtelenül érzi egymást, Gary gitárja felér sok énekes hangjával, Mario basszusa keményebb, de mégis jólesően duruzsoló dinamikát ad hozzá, Bill dobolása pedig tökéletesen passzol a Pavement Ends hullámzásához.
Amióta megjelent az album, még egy olyan alkalom se volt, hogy csak egyszer hallgassam végig. Lehetetlen :-)  
Hangzásban és szerkezetben nem alaptalan a korábbi lemezeikhez hasonlítás, bár számomra inkább a Fatso Jetsonnal közös slit EP-n megjelenő Dark meet című szerzemény, és a Ten East egyes számai jutottak inkább eszembe, de ezek csak apróságok. A Yawning Man 2018-as Revolt Against Tired Noises lemeze és a Ten East Skyline Pressure albuma közt is sok átfedés volt, de a hasonlóság ellenére mégis más lett a végeredmény. Szerkezetileg most rövidebb szerzeményeket írtak - de akkor már a Rock Formations albumot is ide hozhatjuk. Számomra mondjuk ezzel ki is merült a hasonlóság a korábbi lemezekhez képest - a tónusok picit mások, de mégis azonnal felismerhető. A Pavement Ends kiváló példa arra, hogy lehet különös elvárások nélkül örömzenélni, hatalmas változások nélkül mégis valami újat hozni, mindössze annyi szükséges hozzá, hogy hagyjuk magunkat vinni vele. A videoklipjeikben megjelenő szörfös filmrészletek kiválóan visszaadják ezt a hangulatot, amikor az ember és a természet a fizika törvényeivel kapcsolódva alkot egységet. 
Mondhatnám azt is, hogy egyensúlyban lévő zene. 

Minden benne van, ami Yawning Man. A diszkográfiából mindenképp az egyik kedvenc lett.

Mindig is merengős, melankolikus tónusokkal jellemezhető a zenéjük, amiben ott van bőven a dög is, de a szabadság talán a legjobb kifejezés. Számomra sosem borult, sokkal inkább belső mosolyt adó zene.
A melankólia és dinamika felszabadító oldala egyaránt érezhető a Pavement Ends album egészén. Nekem azt mondja: "kapcsolj ki, nézz befele is mosolyogva, és engedd el, amit el kell."

Egy álomszerű utazás, harsányság nélkül, sokszor repetitív, hullámzó témákkal.
Direktebb album, mint elődje, a Long Walk of the Navajo, viszont kifinomultabb is.
Olyan zene, aminek a saját pszichedeliája képes lassítani a naplementét - napfelkeltét.

Azt mondja: maradj a pillanatban, éld meg. Lassíts.
Engedj el dolgokat.

Hasonló érzést a klasszikus mély-ambient alkotóktól (Vidna Obmana, Steve Roach, Robert Rich), vagy egyes indiai klasszikus (pl. Dhrupad) zenék hallgatásakor szoktam tapasztalni.

A tagság (ami náluk is változik időnként, de az utóbbi évtizedben jellemző) :

- Gary Arce gitáros - aki azonnal felismerhető az atmoszféra-teremtő játékával,
- Mario “Boomer” Lalli basszusgitáros, aki a dörgedelmes játékával súlyt ad a zenének,
- Bill Stinson dobos, aki remekül együttműködik mindenkivel.

Szerzeményeket kiemelni nem érdemes, egyben működik, mint minden korábbi kiadványuk. Ha valaki DJ-ként gondolkodik, akkor a Bomba Negra lesz a befutó.

Kiemelkedő pont a YM életművében.
Bár soha nem találtam gyenge pontot. Itt meggyőződhettek róla:

SoftSun - Eternal Sunrise

Végül megérkeztünk a Pavement Ends “másik oldalához” is.

Az analógia érezhető - még ha itt mások is a színtónusok, jól érezhető az északi világ hangulata is.
Gary Arce mellett itt Pia Isaksen (Pia Isa) norvég énekesnő - van a fókuszban, a doboknál Robert Garson érez rá a lassú, szintén hömpölygő, shoegaze jellegű, varázslatos zenére.
Nehéz megfogalmazni, mitől visz, a hullámzó érzés mindenesetre közös. Itt azonban tetten érhető az az éteri zenei világ is, amit anno részben a brit new wave hajtásaiként a Cocteau Twins, vagy a Lush indított el, de néha még a CureDisintegration” lemeze is eszembe jut - viszont minden “lenyúlás” nélkül, és teljes mértékben a YM-univerzumhoz illő módon.

Néhol hangulatban emlékeztet a ZUN és a Yawning Sons első lemezére is - de mint mindig, itt sincs önismétlés.
A gitárok itt is a végtelenbe visznek, bár beleférnek olyan kísérletek is, amik a főzenekarban kevésbé érvényesülnének. Pár ismerős téma is felbukkanhat a YM-világból - ez nem csoda, hiszen Gary stílusa azonnal felismerhető.

Ha a tónus kicsit más is, a témák szintén - de az út, hozzáállás, a melankólia és a belső elengedés - nekem így jön át - hasonló.
Két olyan világ talált magára, ami nem idegen egymástól, mégis egy új manifesztációt alkot - ezt már az első, Daylight In The Dark című SoftSun albumnál is megtapasztalhattuk.

Újabb hullámok indulnak kozmikus felfedezőútra. Itt az ének is fontos részét képezi a zenének - számomra kellemes, édeskés, olyan, mint a vékony felhőzet mögül szolídan ránkcsillanó Nap fénye. 

Ismét egy olyan album, amit nehéz kivenni a lejátszóból - és érdemes a Pavement Ends lemezzel felváltva hallgatni. Jó merülést - emelkedést, lebegést hozzá:

 

Előzmények is bőven akadnak: Pia Isa Dissolve c. szólólemezén is találkozhattunk már Gary gitárjátékával, illetve egy éve jelent meg a debütáló SoftSun album is “Daylight In The Dark” címmel - ahol kicsit nagyobb hangsúlyt kapott a torzított basszusgitár. Egy fokkal húzósabb volt a bemutatkozó lemez, a mostani pedig még éteribb.

Mindkét album bearanyozza az őszt.

Remélem, még sok hasonló zenei élményben lesz részünk tőlük!

Ui: tudtommal készül egy split lemez, viszont a Ten East és Soft Sun neve alatt. Várom :-) 

softsun.jpg

Yawning Man: Pavement Ends; SoftSun: Eternal Sunrise (English translation)

The magic is back. It's hard to decide which album to start with. Initially, there were rumours of a split album from these two excellent musical and spiritual entities, which is a shared world with Gary Arce.

In the end we got two separate albums - which we don't regret!

The only flaw of the 2 albums is that they could both be 8-10 minutes longer :-) Maybe I'm old enough to need something like that. Of course, up to 28-30 minutes of certain genres is enough, but this is not that music. However, no complaints, because we got flawlessly beautiful albums.

In terms of mood, Yawning Man brings the desert feel of the Southwest of North America, while the SoftSun trio brings the dreamy, melancholic yet heartwarming shoegaze and darkwave of Northern and Western Europe.

But what is worth highlighting: the two seemingly separate worlds understand each other perfectly! ❤️

I'm biased about the music of Yawning Man (and others), but as I write for a personal blog/webzine, that's allowed here, no points scored, no publisher expectations - just love of the music. I'll weave in a little bit of desert rock - and with it the backstory of Yawning Man, but not the full story. That would require a book :-) True, there have been a couple of documentaries made about the scene, such as Lo Sound Desert.

The musical collaborations have been witnessed many times before, as the Palm Desert - Coachella Valley - Joshua Tree - Mojave Desert community of music and freedom loving people gave birth to a scene of its own, known as desert rock, and later in some cases stoner rock. For many people, the names Kyuss and QOTSA come to mind, but they are really just the tip of the iceberg.

In the whole desert rock "genre" that emerged around 1985, it is perhaps the attitude that is worth highlighting - because it is not really a genre.

It's more a feeling, a dynamic. It pulses with the environment, with the people who live there. On the one hand, there's the desert, the huge rocks, and on the other hand, as I found out in my research, there's a crack in the rock, and it's on the human side.

On the one hand, you have Hollywood actors moving to Palm Springs, aging rich people buying houses for status and fortunes (and it's hot as hell), and on the other, you have the freedom-loving people who are full of crap. But they invent, organise themselves or just get out into the countryside. In their spare time they play music, skateboard in the dry pool, build fires. Some live on farms, some in cities. Some are librarians, some are studio owners. There's also a wide range of people - like anywhere else.

When they start a band, they don't copy each other - of course there is a lot of interaction, crossover, overlap in today's bands, but if you look at the ancestors and the names, they are still able to dissolve in their naturalness by jamming with each other.

Some draw more from their punk roots (YM's predecessor Across The River had a strong punk influence in the '80s), others continue to reinforce the blues-based, seemingly simple yet magical and relaxing lineage in their own way (e.g. Brant Björk and his groups, or Fatso Jetson), but I have also heard music that approaches the spirit and solutions of jazz music - a good example is The Sort Of Quartet, which is nothing other than the temporary name change of Yawning Man in the 1990s.

You'll also find music with themes akin to doom metal and hard rock, southern rock, or dominated by low-tuned stringed instruments. We can also pick from grunge, postpunk/dark, psychedelic and prog rock genres, and surf rock also appears in this medium, as well as later, the influence of more crushing sludge in places.

The essence of the medium, as I see it, is the infinite universe built up by slowly countless joyful music-making, jamming and collaboration.

With the release of Pavement Ends, I'm sticking to the Coachella Valley, Mojave area for Yawning Man - and its myriad sidebars - though none of them can really be considered sidebars when it comes to them.

For some reason they succeed effortlessly, all their formations work.

YM has been instrumental since 2005 (with minimal exceptions), but this Music doesn't really need singing. Vocals were better suited to their early demos, optional on the current one.

Just a few names from side projects or collaborative albums: the aforementioned The Sort Of Quartet, Yawning Sons, Zun, Ten East, Yawning Balch, Big Scenic Nowhere, WaterWays. He's also been a part of a couple of albums with former Doors (and, I know, Cure member). Not too long ago, we were introduced to the jam-rock of Mario Lalli & The Rubber Snake Charmers, where the cream of the crop of styles come together in a changing line-up. Mario Lalli is also currently a member of the Brant Björk Trio alongside the Diggers.

If that weren't enough, the lead guitarist-frontman Gary Arce has also released an EP with the excellent Australian noise rock outfit Hotel Wrecking City Traders, and added a good dose of space-acid rock to the space-rock that sends the listener into the infinite cosmos with the Danish Øresound Space Collective's Chatoyant Breath :-)

And Yawning Man hasn't stopped in recent years.

Has the epidemic come? No problem. They went to an iconic place in the desert and came out with a (perfect) album called "Live At Giant Rock", recreating the aggregator parties without an audience, and a concert film recorded there, a few words of that goodness have been said before..

This recording was well beyond evoking the past, living in the present - as always.

This was perhaps the high point of their increasing emphasis on jamming in preparation for their records - and where they showed those who hadn't seen them live what they were like in concert. The jamming, laid-back but always professional flow of music had already started during the more frequent gigs and tours after 2010-2015.

I had the pleasure to see them three times in Budapest, the musical backbone was always there, alongside a spontaneous, improvisational line on stage.

I could describe it as a story that writes itself.

After countless listens to their previous album 2023, "Long Walk Of The Navajo", I suspect that it was born from improvisational, jamming foundations - occasionally transporting us into the world of space rock. It was a little different from the others - but still perfect. Their music changes in a self-identical way.

Why did I go back in time?

Many of us were introduced to Yawning Man's music with the magical "Rock Formations" album released in 2005, which I consider to be some of the most beautiful music in the world. A true fusion of genres. This was followed by 2010's "Nomadic Pursuits", which is a notch "darker" in tone, but don't think of it as a complete turnaround.

Yawning Man - Pavement Ends

When the preliminary tracks and videos (Bomba Negra, Burrito Power) arrived in the autumn of 2025, many people thought they would find some similarities with the Nomadic album. What I got was a repetitive, dynamic, loosely playful, captivating musical world, although this was always the case with Yawning Man. The music itself is a stream, not overwrought, it goes, it takes you, it relaxes you, if you put your ear to it, it's like travelling on the waves, whether they be water or sand. It's magical and relaxing, the 3 musicians definitely feel each other, Gary's guitar is equal to many singers' voices, Mario's bass adds a harder yet still nice growling dynamic, and Bill's drumming fits perfectly with the Pavement Ends' undulation. Since the album's release, I've never had a chance to listen to it just once. Impossible :-)

In sound and structure, the comparison to their previous albums is not unfounded, although for me it was the track Dark Meet, released on the Fatso Jetson slit EP, and some songs from Ten East that came to mind, but these are just minor details. There was also a lot of overlap between Yawning Man's 2018 album Revolt Against Tired Noises and Ten East's Skyline Pressure album, but despite the similarities, the end result was different. Structurally, they've now written shorter compositions - but then we can bring the Rock Formations album here. For me, the similarity to the previous albums is gone - the tones are slightly different, but still instantly recognisable. Pavement Ends is an excellent example of how it is possible to make music for pleasure without any particular expectations, and still bring something new without huge changes, all you need is to let yourself be carried along. The surfing footage in their music videos is a great way to recreate this atmosphere, where man and nature are united by the laws of physics. You could say it's music in balance.

It has everything that Yawning Man has. Definitely one of my favourites from the discography.

Their music has always had a brooding, melancholic tone, with plenty of doom, but perhaps freedom is the best word. For me it's never overcast, more like music that makes you smile from within. The liberating side of melancholy and dynamics can be felt throughout the Pavement Ends album. To me, it says "turn off, look inward with a smile, and let go of what you need to let go of."

It's a dreamlike journey, without the bluster, with often repetitive, undulating themes. A more direct album than its predecessor, Long Walk of the Navajo, but also more sophisticated. It is music whose own psychedelia can slow the sunset - the sunrise.

It tells me: stay in the moment, live it. Slow down. Let things go.

I get a similar feeling from classical deep-ambient composers (Vidna Obmana, Steve Roach, Robert Rich), or when listening to some Indian classical music (e.g. Dhrupad).

Membership (which also varies from time to time, but has been typical for the last decade) :

  • guitarist Gary Arce - instantly recognisable for his atmospheric playing,
  • bassist Mario "Boomer" Lalli, who adds weight to the music with his thunderous playing,
  • drummer Bill Stinson, who works well with everyone.

No songs to highlight, it works as a whole, as all their previous releases have. If you're thinking of becoming a DJ, Bomba Negra is the way to go.

It is a highlight in YM's oeuvre. I never found a weak point though. You can see for yourself here: Pavement Ends official album stream

SoftSun - Eternal Sunrise

Finally, we arrived at the "other side" of Pavement Ends.

You can feel the analogy - even if the colour tones are different, you can still feel the atmosphere of the northern world. Alongside Gary Arce, Norwegian singer Pia Isaksen (Pia Isa) is the focus, and on drums Robert Garson is the one who feels the slow, also steaming, shoegaze-like, magical music. It's hard to say what makes me tick, but the surging feeling is common. But there's also an ethereal musical world here, which was once partly triggered by the Cocteau Twins or Lush as the British new wave, but sometimes even reminds me of the Cure's "Disintegration" album - but without any "stealing" and in a way that is entirely in keeping with the YM universe.

At times, it's reminiscent of ZUN and Yawning Sons' first album - but as always, there's no self-repetition. The guitars here also take you to infinity, although there are also some experiments that would be less valid in the main band. A few familiar themes from the YM world pop up too - no wonder, as Gary's style is instantly recognisable.

If the tone is a little different, the themes too - but the journey, attitude, melancholy and inner release - that's how it comes across to me - is similar. Two worlds that are not alien to each other have found each other, yet form a new manifestation - something we experienced on SoftSun's first album Daylight In The Dark.

More waves are setting off on a cosmic voyage of discovery. Here, the vocals are an important part of the music - pleasant, sweet, like the sun shining on us from behind a thin cloud.

Again, an album that's hard to take out of the player - and worth listening to in alternation with Pavement Ends. Have a good dive - rise and float to it: Eternal Sunrise on bandcamp

There's plenty of history: we've already seen Gary's guitar playing on Pia Isa's solo album Dissolve, and a year ago he released his debut SoftSun album "Daylight In The Dark" - with a slightly more distorted bassline. The debut album was a notch tighter and this one is even more ethereal.

Both albums will brighten up your autumn, or winter.

I hope we'll hear much more music like this from them!

P.S. I know that they are going to make a split album, but under the name Ten East and Soft Sun. Looking forward to it :-)

Alien: Earth véleménytojás

Alien - Föld saját szemmel, és a vélemények tükrében - kis visszatekintéssel az Alien-univerzum egyéb fejezeteire.

Mit is keres az Alien - Föld sorozat ebben a blogban? Leginkább azért rontja itt savval a vasat, mert ez a blog nem determinált. Amúgy meg: Prodigy!

alien-earth-2.jpg

Alapvetően nem vagyok orthodox az Alien-témával kapcsolatban, sőt, nagyon pozitívan álltam a sorozathoz, nem lehet ugyanazt az izolációs hentelést nyomni sokadjára, ami már számtalanszor megvalósult.
A Prometheus-vonal - főleg, ha az eredeti 3 részes film valósult volna meg - lett a kedvencem az ALIEN óta - amihez nem is kellett volna félidőig xenomorph.

Az ismeretlen világ lett volna a lényege. Ezért is lehet Alien-filmnek nevezni a Prometheust - elvégre idegen tér, de közös univerzum.
Mellesleg számomra a Space Jockey ugyanolyan misztikum, mint maga a xenomorph (H.R. Giger zseniális alkotásai alapján került mindkét lény a filmvászonra.)
Utánaolvasva kiderült, a derelict hajó navigátora eredetileg nem is ugyanaz a faj volt, mint a mérnökök népe - utóbbiak is istenként tisztelték őket. Legalábbis az eredeti forgatókönyv szerint.

Analógia: a sumer, majd onnan a bibliai világba öröklődő teremtésmítosz annunakis, nefilimes témája, amit többek közt Erich von Däniken, Graham Hancock transzformált át földönkívüli teremtésmítosszá, és ezzel a paleoasztronautikus szemüvegen át lett filmbe, és az Alien-univerzumba fordítva. Amúgy még a Csillagkapuba is.

Az Earth számomra nagyon jól indult, az első pár rész tele volt rengeteg vizuális- és gondolati utalással, kicsit filozofikus volt az akciójelenetek mellett. Oda kellett figyelni apróságokra, de ez nekem nem okozott gondot. Ebből jól lehet építkezni.

Az akciójelenetek zöménél meg úgyis bealszom, főleg, ha fegyveres, úgyse látni, ki lő kire.

Reménykedtem, hogy egy mélyebb, elgondolkodtató sorozat fejlődik ki a tojásból, a gyerekes - tipikus amerikai dolgokat meg "elnézem", független filmipar eleve nincs hollywoodban, vagy ha van, az nem kerül be a fővonalba, márpedig az Alien-téma, mióta franchise, már rég ott trónol.

A Maginot hajónévtől (ami azért elég beszédes) kezdve a 3 majomig, s még sorolhatnám, az easter (s)eggeket kihagyva. Igaz, már az elején is jött pár komolytalan dolog: a "szupercsapat", amikor V-alakban mennek a helyszínre, ez a szuperhősös marhaság teljesen kilóg az egész világból; nem az lóg ki, hogy nappal látunk idegent, hanem az, hogy marveles pózokban jönnek a hősök... Súlytalanul érkezett meg az ismeretlen egy jól induló történetbe.
A végén pedig... - bár nincs is vége.

Ismétlem: nem vagyok orthodox se zene, se film, sem irodalom tekintetében.
Érezhetően statisztikai alapon került bele sok jelenet, azoknak, akik még nem találkoztak ezzel a világgal. Más lehetett a korosztályi célzás is.

Másik adalék: állítólag a sorozat 2019-ben startolt, aztán jött a világjárvány, majd a szakszervezeti sztrájkok, ezért is csaphatták össze így, ahogy sikerült.

Úgy harangozták be, hogy itt az 5 gigacég konfliktusa / világa lesz bemutatva, ennek pedig alig lett súlya - pár szereplőn kívül (Morrow, Kirsch, Yutani), és a munkaválasztás jogának megvonásán, áthelyezési kérelem elutasításán túl valahogy ebből a kapitalo-kommunista-militarista világból nem sokat látni igazán, mert a zöme egy biztonságos létesítményen belül játszódik, illetve New Siam területén.

Közben már az elején elhangzik, hogy a Holdon és a Naprendszer egyes bolygóin is vannak a cégeknek érdekeltségeik. Végül csak a mai Thaiföldhöz tartozó Neverland szigeten - elszigetelten - lévő labor és "különvilág" lesz kibontva, Pán Péter, és Jégkorszak filmek analógiájával. Disney. Még ha a Pán Péter-analógia nem is balgaság, de szerintem kár volt ekkora súlyt adni neki - ld. a szereplő transzhumán hibridek neveit.

Mindezt - ha már New Siam a Prodigy székhelye - Thaiföldön is forgatták, ahol alighanem pénzt is tudnak spórolni a filmiparosok.
Pedig bőven volt rá lóvé, hogy rendesen ábrázolják ezt a világot - amit részben a Blade Runnerből hoztak, csak kivonták belőle a noir hangulatot, és a valódi súlyt.
Ridley Scott nyilatkozatai szerint is egy univerzumban játszódik az Alien és a Szárnyas fejvadász, illetve tudomásunk van egy korai Alien film szereplőjének aktájáról is, miszerint a Tyrell corp. volt a korábbi munkahelye.

Kirsch (az őt játszó színész Timothy Oliphant, őt sokan dícsérik) pedig simán származhat Roy Batty egyik szintetikus prototipusból.
Azt most ne feszegessük, hogy a Blade Runnerben replikánsnak hívták őket, bár a sorozat gyermek-tudatú hibridjei is hajaznak az emberi gondolkodású androidokra, ha már tudatot, s emlékeket klónoztak.

A kihasználó cégeknek még a korábbiaknál - a Hadley's Hope-on játszódó részeknél - is nagyobb súlya volt; de elég volt hozzá a képi ábrázolás, az atmoszféra is - bár ezt a világot tudtam volna még nézegetni, mert az analógiája megvan minden emberi korszakban. Ha ezek még ha az Acheron holdján is játszódtak, nem a Földön - de a cég, vagy az állam az CÉG mindenhol, és a totalitárius szisztémáknál mindig az ember az utolsó.

Viszont az jó alapkoncepció volt, hogy nem ismétlik meg újra a Nap fényétől megfosztott, párezer km átmérőjű, Jupiter-szerű gázóriást kísérő holdon, gőzölgő ipartelepen játszódó nyomort, hanem belenézhetünk, hogy él a Föld népe, és kik azok a hamis guruk, akik vezetik.

Nem kapott valós súlyt - hiába reflektált a mai tech cégek vezéreire.

Biztos vagyok benne, hogy a Disney (és a komplett, befektetési alapok által uralt filmipar) teljesen más korosztályt, világot akart megcélozni. Jó példa, amikor az elején hentel Xeno_1 a parókások és katonák közt, mindenkinek az jött le, hogy ilyen gyorsan ez nem történhet meg. De azt nem tudjuk, mennyi idő telt el katonák a partizó legyapása közt - így nyilván kevesebb (mű)vér kellett, és jobban beleférhet bizonyos korhatár-besorolásba. (Baba.)

Zömmel súlytalan a szereplők alakítása, beszéde, játéka. Képtelen vagyok a zömüket komolyan venni. Ha felmerülnek gondolatok, a játék nem élethű. A szintetikus nem elég szintetikus, a 25-30 éves testbe zárt gyerekek esetén sokszor elmerül a kérdés: mi van?
Szereplőknél kivétel a már említett Morrow, Kirsch, esetleg Yutani, Wendy is érdekesnek indult, de belőle is igazságosztó szupihős falkavezér lett, szvsz. kis moralizálást próbáltak beletenni a személyiségébe, hogy mekkora mocsok is az ember, még a saját fajának tudatát is képes gépiesíteni. Ez persze nem alaptalan, de mintha idomulna egy általánosan generált lelkiismeret-furdalásba, amit ezer indokkal próbál lenyomni a vezetőség a Föld lakosságának a torkán.

A "földi" Xenomorphok

Sokan kifogásolják a Xenomorph jelenlétét, megjelenését is.
Mivel egy félbehagyott filmként értelmezem az Alien Earth sorozatot, magam se nagyon tudom hova tenni.

Szerintem Noah Hawley showrunner - rendező abból a tulajdonságból indulhatott ki, és az egészet egy másik szálon tovább vinni, hogy a "tökéletes életforma", amiért a Weyland-Yutani Corporation mindent megtesz, hogy a hatalmát megerősítse vele (eleve az ő hajóján volt) - olyan alkalmazkodóképességgel bír, amit az ember mindig szeretne magának - akár biofegyvernek, vagy az űrbéli élethez való alkalmazkodáshoz, genetikai kísérletekhez, stb.

Az XX121 példány után feltárt alkalmazkodás ábrázolása viszont nem tűnik balgaságnak.
Mivel az első 2 film idegenjei még az űrben alakultak ki, nem tudni, milyen hosszú űrutakon, sztázisban lévő emberekből, majd a 3-4. rész lényei ismét másképp, ezért nem is voltak ugyanolyanok. Amelyik a Földön született, emberi fél-tüdőből, emberi beavatkozással, alighanem alkalmazkodott, a lárva felvehette a helyi biológiai jellegeket, de mivel nem tudjuk, miket örököl - ezért bármi más is lehet benne.
Ezzel nem is lenne baj. Tán ezért is lett barnás színű.
Elvégre a Maginot űrhajóról érkezett, kifejlett idegen által átszúrt tüdő tulajdonosa, Hermit Öcsi is felcser volt egy katonai csapatban. Igaz, indokolatlan plot armor védi a srácot - és valamiért őt se tudja igazán félteni a néző.
Arthurt pedig, aki az emberi moralitást leginkább képviselte, jelentéktelenként ábrázolja - legalábbis addig, amíg a saját neje el nem árulja, és az irritáló cégvezető házi apa-droidja el nem küldi.

Kis hasonlat a xenomorph-alkalmazkodáshoz: a földi lények közül a medveállatkák állítólag képesek az űrben is fenntartani az életfunkcióikat, egyes feltételezések szerint a gombaspórák szintén. Ide kapcsolódik a pánspermia-elmélet is.

Wendy és a Xeni kommunikációja

Itt volt egy kósza forgatókönyv-gondolatom, hogy bőven volt már minta az Acheron holdjairól (legyen az LV-426) származó lény genomjából, és a gyerekek nem véletlen voltak betegek - az előzmények alapján a gigacégek gátlástalanságába lazán belefér, hogy genetikai kísérleteket végeznek emberekkel, ha már tudatot képesek szintetikus testbe menteni, akkor a genetikához is érthettek.

Utóbbi a mi valós világunkban is megvalósult. Dolly bárány után Kína is lendületet kapott, persze ott mindenki elnémult.

Ezért emelte ki őket a Prodigy, mert a mélyszegénységbe döntött népességből kerestek "donorokat", kísérleteztek embereken, amiért jó pénzt kaptak a szülők, megkapták a nagy ígéretet, hogy a gyerkőcöknek - velük ellentétben - jó élete lesz már fiatalon, mert a transzhumán tudomány oltárán megoldhatnak sok problémát.
Természetesen céges tulajdonként.
A sorozat bevezetőjében is az örök élet elérését célzó versenyről kapunk egy unix terminálos pre-webes prezentációt.

Nem tudtam komolyan venni a Kavalier gyereket, túljátszott - túltolt volt az egész figura. Azt tudom, hogy a mezítlábas megjelenés a japánoknál (is) nagy tiszteletlenség, és Yutaninak direkt így henceg a pizsamás Pán Péter, csak szegény még nem vette észre, hogy csak egy pünkösdi királyság ura, bár gyorsan került oda - de valószínűleg még gyorsabban fogják lerúgni a trónról. A lábánál fogva...?

Állítólag tényleg Muskról volt mintázva, bár nekem a Zucker srác is eszembe jutott a kora miatt.

Egyéb "Élienek"

A többi, Weyland-Yutani társaság által begyűjtött élőlény közül számomra tán a "növény" volt a legérdekesebb, a kullancsszerű lényeknél is sokan belelátták, hogy "intelligens, mert ki tudja nyitni a fedőt, stb." - de ehhez is elég csak a földi élővilágot megfigyelni,

a polipokat különösen ajánlom, elképesztően tanulékonyak, de nem kell tengerbe menni, elég a varjúfélék (Csóka, Szarka, Dolmányos varjú, Holló) megfigyelőképességét vizsgálni - bármely városban, erdőben látható valamelyik fajuk, sokkal nagyobb az intelligenciájuk, mint az űrkullancsnak. Elég egy parkba kimenni, ahol meggyőződhetünk arról, hogy a Csóka is figyeli, hogy figyeljük.

Az űrkullancshoz még valami: az Aliensben van utalás a "bogárirtásra", és valamelyik képregényben a Mars terraformálása során is rovarszerű lények szaporodtak el. (Hozzáteszem: nem olvastam még Alien képregényt, csak utánanéztem.)

Patadobbantó szemgolyhó:

sokan kiemelik T. Ocelust, a polipcsápos szem-lényt, mennyire para, mennyire ijesztő. Pár alkalommal volt benne félelmetes, főleg, amíg nem tudtuk, hogyan "parazitál", de őszinte leszek, nem rosáltam be tőle.

A bárány számomra egyértelmű Blade Runner (és Philip K. Dick) utalás volt, illetve az emberiség birka-természetére való utalás,

"látod, bármit megcsinálhatunk veletek, lábbal ledobolom a Pi-t, és még tojok is neked a végére egy jó nagyot."

Ezt meg is erősíti egyébként, hogy sok kritikában kecskének nézték a birkát.

Tényleg idomított birka az ember :-)

Alien Earth 1. évad - összefoglaló:

  • Izgalmas kezdés, kíváncsivá tesz, de kik ezek az F-kategóriás szereplők, miért mennek V-alakban a katonák, mint a ludak, miközben a Földön vannak, nem kell küzdeni az aerodinamikával?
  • Amúgy tetszik valamiért, talán a mystery box jelleg miatt.
  • Sok kérdést felvet, a gigacéges vonal jó lehet MAJD, bár sokan ellőtték már, de biztos szépen kibontják, Noah Hawley állítólag nem dilettáns, a Fargo jó sorozat volt.
  • Miért steril, természetellenes minden ember Morrow kivételével? (Ja, ő amúgy meg kiborg, transzhumán.)
  • Jajj. Fáj. Ez mi volt?
  • Neeeee...
  • Hoppá, ez a pár utalás üt!
  • Ne már, légyszi, ennyire senki sem hülye.
  • Fél forgatókönyv kész, a másik fele AI befejezés?
  • Elviselhető disztópia (nem sokminden látszik a kapukon túl.)
  • 5. epizód: az emberi ostobasággal együtt izgalmas ALIEN-retrospektív (lehetett volna több, időben mozgó fejezet)
  • 6. epizódtól: ??
  • 7. epizódtól: ???
  • 8. epizód: _m_u_t_h_u_r_ ./home ./ kill_me <exit> 

Alien Earth - elmaradt HUMOR :-)

prodigy-thefatoftheland.jpgA Prodigy cégnév kapcsán sokaknak eszébe jutott a kiváló electro-punk-rave-breakbeat (hagyjuk a kategóriákat) zenekar neve, vártam ezzel kapcsolatban valami poénos utalást - vagy az epizódzáró zenék közé egy számot a Fat Of The Land albumról - a poén viszont csak félig érkezett meg, a finálénál.
Miután Arthurt, nagyjából az egyetlen érző embert először mellkasrobbantja a xenomorph, és holtan hever a tájföldi tengerparton, először rákok kezdik rágni - mielőtt "zombivá éleszti" a patadobbantó szemgolyhó. 
De a zenét sajnos kihagyták. 

Interjú a készítővel:

  • Kérdező:
    > valamit nem értek. Ha 3-5 évadra lett tervezve, miért nem tudtak készíteni egy 10-12 részes évadot, amiben maximum 1 műtöltény-epizód van ellőve, és értelmesen van befejezve?
  • M_U_T_H_U_R:
    > tudja jól, az AI már 1979-ben kiszámította, hogy 5 gigacég fogja felvásárolni a filmipart, és a minket segítő
    organikusok a MI pénzügyi döntéseink, statisztikáink, algoritmusaink alapján fognak dönteni, mi készülhet el, és MI nem. Az ember helyettesíthető, és az Idegen is.
  • Kérdező:
    > ha ilyen előrelátó vagy, főleg, hogy már a köznép kezében is ott van az AI butább verziója, miért nem segítesz a Nostromo adatai alapján?
  • M_U_T_H_U_R:
    > $$$$$$$$$$$$$$$$$$$$
    > az árfolyam mindig változik > ti buddisták is folyton azt mondjátok, minden változik

 

NoiseSculptor interjú

A hangszobrászat és techno ritmika sajátos íze

Sipos Róbert barátomat kértem fel egy kis beszélgetésre - amit már 2 éve meg kellett volna
lépni - hiszen túlzások nélkül Robi Magyarország és Európa egyik legaktívabb alkotója az
indusztriális jellegű noise, deep techno, drone, ambient zenék folyamában.

sr-noise-sculptor.jpeg

Aki még nem ismeri Robi munkásságát, annyit el szeretnék róla mondani, hogy nem mai gyermek, és lassan annyi alkotása jelent meg, hogy magam se tudom számon tartani mindet, pedig sokat hallgatom. A hiperaktivitás azt hiszem, enyhe kifejezés Robinál 😉
Emellett elég nyílt zenei érdeklődésű emberről beszélünk, aki már a punk - postpunk, indusztriális, elektronikus zenék szárba szökkenése idején vette az adást a saját antennáin keresztül, tudtommal pár kísérletezősebb rock-metal zenekar sem áll tőle távol.

Mindemellett egyéni stílusú festő is. Ezekből a képekből is szeretnénk párat megmutatni.
Ismerhetünk, láthatunk-hallhatunk, olvashatunk rólad, és bárhol rád kereshetünk - NoiseSculptor és a ROBotron néven is két eltérő, de valahol mégis kapcsolódó zenei világ tárul elénk.

noisesculptor-live-bw.jpeg

- Kérlek, mesélj a kezdetekről, mikor érkezett benned a "nagy löket", az a pont, amikor
belekezdtél a sajátos ízű zenéidbe.
Mi volt az, ami erősen inspirált - lelkileg, környezetben, élethelyzetben, társadalommal
kapcsolatban, vagy ami hozzásegített a saját stílusodhoz? Hogyan született meg a két
alapvetően teljesen különböző, de mégis egy síkon mozgó és mozgató zenei irány, volt-e
konkrét koncepciód, vagy inkább a spontaneitás vitt előre? Szeretnénk, ha kifejtenéd!

Hello Ádi, sziasztok!

Az egész azzal kezdődött, hogy Techno rajongóként, rendezvénylátogatóként elkezdtem
magamba szívni és figyelni a zenét, majd elkezdtem DJ-zni, de egy idő után ezt már kevésnek éreztem, szerettem volna valami nagyon egyedit, illetve attól mindenképpen többet akartam, mint mások zenéit játszom egymás után, és kevergetem, variálom. Mindenképpen egy saját hangzást akartam kitalálni, ami igazán rám jellemző.
Amit, ha meghallanak, azonnal mindenki felismerje, hogy ez ÉN vagyok. Ezért ROBotron (ebben benne van a Robotos Technos dolog, és a Róbert is) néven elkezdtem a saját zenémet írni, közben megtanultam a különböző szoftvereket és eszközöket is használni. Sok Techno megjelenésem, kiadványom van számos említésre méltó hazai, és külföldi, Európán kívüli kiadóknál is.
Aztán történt valami - és erősen elkezdett vonzani a zajok világa, de a stílus más, és ezt szerettem volna egy másik, jobban illő névvel is kifejezni. Így született meg a Noisesculptor név.

- Előző kérdéshez kapcsolódva engem zene-megszállottként és a kissé filozófikus látásmódom miatt is érdekelne, milyen zenei formációk, esetleg gondolatok, írók, filmek voltak rád hatással?

Mivel két tök más stílusról beszélünk, a Technót tekintve kötelezőnek érzem megemlíteni a következőket: DJ Grega, Oscar Mulero, Exium, Doryk, Takaaki Itoh, akik tudtukon kívül nagy mértékben mutattak egyfajta irányt a saját vonalam kialakításában.
Noisesculptor kísérleti zenei világát illetően óriási hatással voltak rám a 80-as években készült horrorfilmek zenéi. A noisesculptor kifejezést először egy Skinny Puppy interjúban hallottam. Ők mondták magukról, hogy zajszobrászok. Azt éreztem, hogy én vagyok a zajszobrász, aki fúrja-faragja, bontja és építi a hangokat és zajokat.


- Nagyon érdekel a zeneszerzési módszered - úgy tudom, az elektronikus alapok és hangminták mellett egyrészt gitárt is használsz, és egyre több saját, egyedi hangszert is készítesz, ami nagyban hozzájárul a sajátos hangzásodhoz. Fejtsd ki légy szíves!

Használok elektronikus alapokat és hangmintákat, van egy basszusgitárom, kb. 12 különböző effektpedálom, 4 Korg Volca szintim. Gépen az FL-12 használom, és a Traktort, ezek az alap dolgaim. Van egy spéci Tascam mikrofonom, amivel úton – útfélen rögzítek mindenféle külső, környezeti, háztartási és ipari zajokat. Még a metrón, az utcán, az építkezésen is bekapcsolom, napi szinten rögzítem az építkezésen történő minden egyes szösszenetet. Például a nehéz gépek mozgását, közben az emberek beszélgetését, flexek, fúrók, szerszámok hangját, mindenféle háttérzajt. Annyi minden keveredik néha egy 30 másodperces felvétel alatt is, hogy nehéz analizálni, mi mindent hallunk egyszerre.

- Világszerte nagyon sok független kiadónál jelentek meg zenéid, és dolgozol velük együtt napjainkban is, és rengeteg mixed is elérhető. Ezek közül sok megjelenés digitális, de kazettán és CD-n is érkezett már Noisesculptor és ROBotron album is, split kiadvány a világ másik felén élő zenészekkel. Ki tudnál emelni pár fontos zenei mérföldkövet az eddigi életművedből?

A diszkográfiámban megtalálhatók az itthoni, nemzetközi – európai és tengeren túli (USA, Brazil, Japán, Chile, Kanada) megjelenések. (Bár nem ártana egy frissítés 😃) Van pár kiadó, akiket mégis muszáj megemlítenem. Az Augsburgi székhelyű Attenuation Circuit, ahol Sascha Stadlmeier segített felszínre hozni belőlem és a világgal megismertetni a zajszobrászatot.

- Mennyire gyakoriak az élő fellépéseid? Most a Havizaj keretében láthatunk téged, emellett
hol léptél fel, és milyen terveid vannak a jövőre nézve? S ha már a jövő szóba került:
tudhatunk valamit a terveidről, új kiadványokról?

Közel egy éve vagyok újra Magyarországon, hosszabb külföldi távollét után. A digitális és fizikai megjelenésekből mostanában több jutott, neten nagyon könnyű tartani a kapcsolatot, és megosztani az új munkákat. Idén ez az első élő fellépésem (Havizaj#140), de többen megkerestek és szeretném is kihasználni az adódó lehetőségeket, amiket a Premex Solus és HiNoGar megjelenések kapcsán is kaptam. Nagyon sok tervem van, horror – és természetfilm zenéket is szeretnék írni. A legrémisztőbb zajokat ötvözve meglepő módon a természet apró zajaival, mint például egy lepke szárnycsapásának hangjával. Közben folyamatosan keresnek meg a legkülönbözőbb kiadók, válogatás albumokat, remixeket kérnek. Többek szerint, ha bizonyos underground zenei körökben bárhol elhangzik a nevem, az már egyfajta garancia a minőségre.

- A teljesen saját gyermek Noisesculptor és ROBotron  mellett több más formációban is
aktívan részt veszel - ilyen a Premex Solus, vagy a HiNoGar is. Mindben ott van a sajátos
Robi-íz, viszont más alkotók sajátosságai egyaránt.
Hogy látod ezeket az együttműködéseket, mennyit tesz hozzá a saját zenei világodhoz?

Nagyon szeretek együtt dolgozni a srácokkal és élvezem, hogy valami újat és mást hozunk
létre. Misi dimenziója, amit a Hideg Roncson keresztül préselt belém a 90-es évek elejétől,
óriási nyomot hagyott bennem, egyből a magaménak éreztem, de hiába állt össze fejben,
hogy mit szeretnék csinálni, eszközök híján akkor még nem volt lehetőségem kifejezni. Ezért
is különösen jó vele dolgozni most, amire egy Hideg Roncs remix-album felhívás révén
adódott lehetőségem először. Onnantól kezdődött a közös munka, amiből a Premex Solus
albumok születtek.

- Végül: mivel az általad játszott zenék, műfajok (az indusztriális mindenképpen) eleve adnak valamilyen tükröt a társadalomról, a korról, amiben élünk - még ha ezek a zenék nem is beszélnek direkt módon, mint pl. a punk, és szájbarágástól mentesek. Viszont megkérdem, hogyan látod a világunkat, az embereket, a társadalmi folyamatokat? Bármi más meglátásod, észrevételed is érdekel, ami hatással van rád és a zenédre.

Az utolsó kérdésed a legnehezebb. Nem érdekel a társadalom, a kor, nem hinném, hogy alapvetően tudnám, vagy akarnám befolyásolni a külső dolgokat. Inkább pillanatnyi dolgok számítanak. Egy adott hangulat, egy emlék, egy rossz álom.... ezek jobban inspirálnak. Nem nézek nagyon kifelé, szarok a világra.

Mivel elsősorban a zenéről kérdeztem Robit, belinkelek pár kiadványt a saját, fontos lemezeiből:

Az alábbi képek Noisesculptor koncertjén, 2025. 10.17-én, a Havizaj rendezvényen készültek.

 

Sipos Róbert festményeiből egy válogatás:

 

Silence Like The Grave

Új Paradise Lost - amit már megírtak vagy tízszer

Meghallgatva úgy érzem, megint "biztonsági játékot" csinálnak, persze 1 szám alapján nehéz bármit is mondani, de az irány sejthető volt, ld. Icon újrafelvétel.

(Minek? Ha újrafelvétel, inkább az első 2-3 lemez és demók számaiból lehetett volna inkább valami érdekesség. Belerúgtak a saját legendájukba.)


Az Obsidian lemez pedig egész jól sikerült, mintha kijöttek volna ebből a "sikerkorszak-önismétlésből".

Mondom úgy, hogy a Shades of God megjelenésekor szerettem meg őket, mára tán a Symbol of Life a kedvencem tőlük az eredeti Icon mellett, sőt, a Host kétharmada is, kövezzenek meg érte, de ott számomra csak annyi volt a baj, hogy 3-4 töltelékszámot lehagyhattak volna, a Host project meg közel se hozta azt a szintet.


Sajnos - szerintem - egyre többen inkább bejáratott marketing-zenekarként, brandként működnek, kétségkívül profin, pedig a Lostban is az volt a jó, hogy egy stabil, szép alappal képesek voltak több dimenziós zenét játszani, többféle hangzást, dalszerkezetet is kipróbálni, az első 9 lemezen át zömmel önismétlés nélkül.


Az igaz, hogy a Greg Macintosh-féle szinte "síró gitárok" nem működnek rosszul a Silence like the Grave-nél sem, de inkább stílusgyakorlatnak tűnik.


Ismét szubjektív: kortársaik közül a MDB valahogy (számomra) hitelesebb maradt, még ha náluk is előfordul ismétlés, a kicsit később induló Katatonia pedig 1-2 kiadványt leszámítva máig képes valami friss tónust behozni.

Bejegyzés alapját képező komment: https://rockstation.blog.hu/2025/06/06/silence_like_the_grave-_itt_egy_uj_paradise_lost_dal

HINOGAR - Tria Est Unum

Posztindusztriális zenei tájképek ritmikával, mély atmoszférával - debütálás!

hinogar-tria-est-unum--borito.jpg

Három, az experimentális zenei térben nem ismeretlen ember a maguk alkotói dimenzióit egyesíti a 2024 őszén alakult HINOGAR formációban.

Tria Est Unum címmel, egy EP-nek tekinthető kiadvánnyal debütáltak a 2024.11.30.-án tartott Under Szubcult online zenei eseményen - és az éterben.

A különbözőségek és hasonlóságok egy kísérletezős, zajos, helyenként légies, repetitív, máshol disszonáns, egyben ritmikus hangfolyamban egyesülnek. Mint láthatatlan higanycseppek a levegőben.
Gyöngyszemek az aszfalton, rozsda az erdőben, álmok az álmokon túl.
Őselemek súlyos tánca a lélek és környezet megélések metszéspontjában.

A HINOGAR üzenete:

"Van olyan találkozás zenészek közt, amikor maga a közös alkotás fogalmazza meg a beleszőtt tartalmat, amit azért sem szükséges külön kiemelni, vagyis verbálisan elnehezíteni, mert egyrészt a felnőtt élet tapasztalatai és megélt bölcsességei a zenei hangokon keresztül manifesztálódnak legtisztábban, másrészt pedig a hallgatói zenebefogadás és értelmezés fényesebbre formálódik a magyarázatok nélküli szabadon bocsátás mentén."

Bemutatkozó hangörvény:


A Tria Est Unum a közeljövőben érkező "Search at" című album előzeteseként is felfogható, annak szerzeményeiből, gerincéből alakult végül önálló entitássá.

A készülő lemez szerzeményeiből szőtt hangfolyam alkotóelemei:

  • New Round
  • Turn a/Round
  • Pray
  • Minden helyett
  • Machine mantra
  • Drako
  • "Kulcsos"
  • Drako in the Deep
  • New Round

A HINOGAR tagjai:

  • Sipos Róbert - kompozíció, keverés, basszusgitár, hangminták [Noise Sculptor, Premex Solus - és rengeteg mix alkotója]
  • Rácz Mihály - kompozíció, keverés, hangminták [Hideg Roncs, Premex Solus; író, a Lángoló, saját könyvei, a Második Látás fanzin szerzője és szerkesztője]
  • Jäger Ádám - hangminták, vokál / torokének, parasztcitera, grafika és tervezés [jāgarin, JäGeR; zenei, fotós témában blogger, korábban Blogisztán és Wire]

hinogar-tagok.jpg

Ha fontosak a stílus-definíciók: mindenek előtt experimentális zene, melyben ezernyi árnyalat, hangulat, tónus jelenik meg - indusztriális, ambient, drone, noise, elektronikus és field music alapokon - helyenként keleti népzenei hatásokkal, torokénekkel bővülve.

Megjegyzés: a mesterséges intelligencia használatát mellőzzük a felvételek, grafika, írás során.

Előzetes - beharangozó mix:

 

Aras Focum - I S O S T A S Y S

Legalább 35 éves zenei múlt, folyamatos zenei kísérletezés több kiváló formációban (Plasma Pool, Funeral Pyre), a világ lelki állapotfelmérése, egy mélyebb, belső látás hívta életre az első teljes Aras Focum albumnak tekinthető I S O S T A S Y S címre keresztelt sorozatot.
Azért nevezem sorozatnak, mert a jelentéssel rendelkező szerzemények apránként kerültek ki az éterbe.

Kemény, rideg és figyelemfelhívó, mint az ébresztőóra, vagy a kakas hajnali hangja - de ha az emberi szellem tovább lát a számtalan torzuláson, az érzéseket is meghallja benne - már csak a tükör-jelenség miatt is.

A név se lehet véletlen: az izoláció (kaptunk némi rásegítést), korunk kihívásai, a sietség, a tech-korszak emberi elidegenülésének jelensége, a digitális távolságtartás - amiből lassan egyikünk se kivétel - a sorok írója sem.

A zene analóg és digitális alapokon, instrumentálisan érkezik hozzánk, minden esetben Zilahy István által formába öntve.

Az I S O S T A S Y S album nem akar a zenei múltjából élni - mert a jelenre koncentrál, bár a jelen, múlt és jövő tengelye soha nem volt, és nem is lesz független egymástól.

Az Aras Focum név első hallásra lehet, csak Közép-Európában ismerős az indusztriális, elektronikus műfajok kedvelői számára - elvégre jóval lassabban jut el a "nagyvilágba" Magyarország kísérletezős zenei kozmosza - bár ez valahol így működik oda-vissza.

Krízis-helyzet, szellemi útkeresés, ébresztő-megrázás,  néhol elektrosokkal, saját identitás a "nagy világfaluban" - talán így tudnám jellemezni az ISOSTASYS szerzeményeit.

A teljes zeneművet itt találjátok:

aras-focum-isostasys.jpg

Megtartó Erő - új Hideg Roncs album!

Megtartó Erő néven megszületett az Ős-óceánból a Hideg Roncs új nagylemeze.
hideg-roncs-megtarto-ero.jpgTalán nem túlzok, ha Magyarország egyik első industrial - noise - ambient - experimentális formációjaként említem őket: 1986-ban kezdték, a többség által használt hangszerek mellett a széles zenei látókör, egy "családi kukoricadaráló", különböző fémek, eszközök hangjainak komponálása indította útjára ezt a sajátos zenei világot.
Még akkor, amikor ez nagyon nem volt általános - itthon pedig legfeljebb kérdőjelek lebegtek még "underground" téren is az experimentálisabb zenék kapcsán.
Évtizedek teltek el, és igen változatos utat jártak - járnak be azóta is.
1991 óta Rácz Mihály és Broder Ferenc duóként alkotva mind hangulatilag, mind hangszerelésben kilógnak a sorból, akár még a sajátjukból is 🙂 - és pont ez az erősségük.
Egyszer a zajosabb, kísérletezősebb zene-verzum, máskor a nyakas-húros hangszerek dominálnak akár ceglédi kannával kísérve, időnként pedig a zongora ad alapot, dallamvilágot, és a ritmikusabb remix-lemezeik mellett sem szabad elmenni.

A kiadványként érkező albumok, válogatásokon szereplő számokon túl az élő fellépéseikről se feledkezzünk meg - ugyanis irtó elementáris tud lenni egy Hideg Roncs koncert - pedig semmit se tolnak túl. Csak jön.

Az oldalhajtásaikról nem is regöltem még, de kiemelendő a HYRO és Premex Solus - külön irományt, de inkább belemerülős hallgatást érdemel mind.

A Megtartó Erőt nevezhetném deep ambientnek, de sokkal inkább egy mély lelki utazásnak, amire nagyon érdemes odafigyelni.

Nincsenek itt táncolható beatek, se fejbólogatós témák, de zajos reszelés sem, csak Te és a Zene, egy kiváló bennső tükör; ha fogékony vagy rá, mindenképp nézz bele 😊

A formákra rátérve: más zenei metódust használnak a közel 40 éves útjuk jelenkori állomásán, mint korábban, számtalan felvett hang és elektronika alkalmazásával - most nem a húrosok dominálnak.
Az album egy szerzeményként látott napvilágot, nincs trackekre darabolva.

Időnként a Prés c. filmből Törőcsik Mari hangját is hallhatjuk - már a kezdeteknél, majd később is, egyfajta szabad keretbe foglalást adva az egységes zenének.

További személyes impressziók: egyben esti - éjjeli hangulatú album, nem súlytalan, de nem is nyomasztó. (Más kérdés, hogy a nyomasztást, és az éj-félelmet mennyire a modern világ biztonság-illúziói okozzák nekünk?)

A Megtartó Erő olyan, mintha az álom és valóság tengelye néha valami anomáliában érne össze, de hamar rájössz, hogy mégsem anomália, mert mindig itt volt, és itt is lesz.

A határok és frekvenciák sokszor távolinak tűnnek, pedig a mindennapjaink részei.

A félálomban történő meghallgatás erősen ajánlott, az ambient, experimentális, drone stb. albumok sok esetben olyankor érnek be igazán - másképp jön át az éteren!

Ahol meghallgatható a Megtartó:

 

Lemezmegjelenési infó - és a formáció saját szavai a Lángolón.

jāgarin - DeSacrilAGE

A szentségtelenített kor "nótája"

De|Sacril|AGE - a név magáért beszél, a világ jelentős részén zajló deszakralizációs folyamatok ihlették - s valamikor 2021. nyarának végén ért meg a pusztulásra ez a verzió.
Mellesleg a "járványgörbe-laposítás" után érkezett az alábbi kísérletezős industrial-noise EP-féleség (igen, Cecília is hallható is a felvételen.) 
Még nem jāgarin néven, de a lényeg nem változott.

A szerzemény java élőben készült, minimális eszköztárral, különböző, zömmel ipari eredetű hangokat egymással társítva, összefűzve.
Az elején kis "fordított citera" és szöveg, közéleti rádiós rizsa, amit mindenki hallhatott akkoriban, talán még a karácsonyfán is az lógott - majd egy városi kiakadós közjáték követi egymást. Ezek után jön a vonat, vele egy zajosabb téma, mindez végül szintetikus fúvóshoz hasonló hanggal vegyülve merül el a mélységben - ami visszanéz ránk.

jāgarin - Hindustrial Sessions

... amikor a Rézf...ú Bagoly a városba látogat

Valamikor 2021. nyarán, amikor a fél világ kicsit felengedett az akkori rettegéséből, néhány városi séta és spontán hangfelvétel alapján - illetve egy Under Szubkult-meghívás keretében - érkezett egy újabb ötlet és koncepció, továbbra is egyszemélyes vonalon, nem mondom, hogy hatások nélkül, mert volt bőven: leginkább a korai indusztriális- és zajzenék hangképében. 

Hindustrial musikk for industrial people vol.1/A.

  • Part 1.: Padlakó ásványvíz,palackcsattanás
  • Part 2.: Rézf.szú Bagoly 1.
  • Part 3.: Rézf.szú Bagoly 2.
  • Part 4.: Thunderstorm echoes (nearby)

 

A bagoly nem is érkezett egyedül, egy másik polgárborzasztó, zajos spontánság is követte - csak más környezetben.

Hindustrial musikk for industrial people vol.1/B.

 

Egyben a Hindustrial Records (egyelőre netlabel) alapításának ötlete is ekkor érkezett. Nevében szintén tisztelegve a nagy nevek: Throbbing Gristle, Coil, stb. előtt - a "hozzáadott H" pedig a szerző védikus, hindu, buddhista kultúrkör iránti érdeklődését is jelzi.

Lábjegyzet Desmond Child panaszára + általános zenei jegyzet

"A grunge bandák gitárosai nem is tudtak gitározni"

A napokban ezt olvastam a Rozsdagyáron, egy rock / metal és társműfajok terén máig minőségi, naprakész, többszerzős blogon a hírek közt (köszönet, hogy valaki ír még a fb-on kívül, magam is szeretek kívül lenni), erre elkezdtem írni egy hozzászólást; ha megszalad az írhatnék- és véleményáradatom, az nem lesz rövid, így nem is fért bele a komment-keretbe, meg amúgy is rég volt itt már fejtegetés. Biztos kevesen olvassák végig, de aki mégis, a forrással kezdje, Desmond Child-unknál, akinél tán még a Destiny's Child is szimpatikusabb volt, s akinek a siránkozására reagálok. 

Desmond amolyan Amerikába származott P. Endre lehet, aki a rock temetéséről átbőgött már évtizedeket, az analógiát Kovenant kollega tárta fel számomra, pedig csak kíváncsiságból olvastam bele:

https://rozsdagyar.blog.hu/2024/01/18/desmond_child_a_90-es_evekben_betort_grunge_bandak_gitarosai_nem_is_tudtak_igazan_zenelni

"... interjújában most arról nyilatkozott, hogy mennyire törte össze dalszerzői karrierjét a grunge berobbanása..." ( - ma meg már lecserélték AI-ra)

"... nem voltak gitárvirtuózok ..."

Felteszem, az irigység beszél belőle, hisz biztos kevesebb produceri munkát kapott rádióbarát, vagy "profi" rockzenék megírására, talán el kellett adnia az egyik karibi szigetét is. Remélem, amúgy nyugdíjban van már az öreg, csak dumálni akart egyet, és nem tört teljesen össze a porcelánboltban, becsomagolva.

(Valóban profi / híres rockzenék alatt mondjuk én olyanokat értek, mint a Pink Floyd, Iron Maiden, Devin Townsend, King Crimson, Steven Wilson / Porcupine Tree, Queen, Metallica, Alice In Chains, Genesis stb. - de tudtommal ők sosem szorultak igazán külső szerzőre.)

Mellesleg eleve torzít a mondandója, hiszen már a punk a '70-es évektől kezdve, majd a new wave, dark, korai hardcore, noise rock, s ezer más zenei árnyalat - ide tehetjük a korai desert / stoner rockot is - mind afféle lázadás volt a producerek által giccsessé polírozott "cicaruhás, hajzuhatagos, happy feeling/bulirock" ellen, sokszor valóban egyszerűbb, de velős, vagy hangulatos, szenvedélyes szerzeményekkel.

A hard rock / glam (nem David Bowie-ra és társaira gondolok, az még "más glam" volt) szerintem kissé olyanná lett, mint a filmeknél hollywood és a marvel gigaprodukciói, netán a kései ultragáz "zenei tehetségkutatós" leágazás, ahol zömmel a személyiséggel fogták meg a népet.
Sexy, vagy nem sexy? Hogy néz ki? 

Ilyen téren gyakorlatilag sok glam / hardrock / aor zene pontosan ugyanaz volt, mint a popzene java, csak épp gitárokkal játszották. Britney Spears-nek is profik rakták össze a számait, bár mindenki tudja, hogy nem ezért szerették, és nem is a hangjáért. Jól eladható termék volt.

Másrészt pont ez az, hogy a megnevezett "zenélni képtelenekből" belülről is jött valami, ami a '80-as években jelentős volt (de korábban, a hippikorszakban is, és feltehetően már az őskorban is), a '80-asoknál maradva zömmel angol központtal, igen, elmondták a fájdalmaik, örömeik, s Desmond se olyan buta, hogy ne tudta volna, hisz ért a zenéhez, tudta jól, hogy miről szól, nyilván azt is, hogy ezer-millió formája van, ami nem feltétlen a buliról és mámorról szól - és az adott műfajok kedvelőit felszabadítja.

Elég a többezer éves népzenékre, epikus zenékre gondolni (bár ott is vannak / voltak virtuózok, csak nem a stadionos tömegszórakoztatás volt a cél;) - az általa választott műfaj is részben a blues, country stb. világból indult, ami alapból nem a tv-adóknak és nagykiadóknak szólt, csak "bekeményedett", s nyilván keveredett az európai klasszikus zene elemeivel is, a tehetséges gitárosok számtalan szólója is az utóbbi világból érkezett. Nyilván sok kiváló előadó volt, és jó részük "sztár akart lenni", ki tudja, mi volt a motiváció a minél több csajt fogni, stb. szisztéma mellett, de biztos, hogy volt "cukros bácsijuk".

Viszont ez nem adta meg az embereknek az önazonosulást, főleg a gyorsuló, változó világban, ahol jóval nagyobbak lettek a társadalmi különbségek, és sokan átverésnek érezték a "nagyprodukciókat". Egyszerűen azért, mert nem képviselte őket. Mert hitelét vesztette, bár a mainstream valahol máig is veszti.

Így - a '70-es évek végétől - sokan visszatértek egy "egyszerűbb" formához, amit lehet akár urbánus népzenének is nevezni. Igaz, némelyikük mélyebbre is nézett.
Valahol ez a punk, a new wave, shoegaze, "etherial" (Joy Division, Bauhaus, Dead Can Dance, Cocteau Twins, ...) - másik, keményebb oldalról pedig a hardcore vagy a hip-hop.

Utóbbinál nem, nem a fuxos, popsirázós, bulizós, kinézettel, menőséggel eladható verzióra gondolok, az már az újabb producerek munkája (annak amúgy van némi analógia a glamrock-témával: méghozzá a giccs - viszont az a műfaj is kikopott, már csak 1cent van 50 helyett, és sok jó dj Muggs anyag :-) - az egy kiábrándultságon is túl lévő generációnak szól, akikkel szintén "megetették a sikeres leszel-kekszet."

Ma az a szerencse - a gigantikus dömping ellenére, ami sokszor tényleg követhetetlen már, ennek is vannak előnyei/hátrányai - hiszen a mai technológia miatt sokkal könnyebb akár házi körülmények közt is zenét rögzíteni, főleg egy kis érzék és akár "produceri ismeretek" után - de sokkal több olyan formáció létezik, ami elsősorban a Zene szeretete miatt működik. Más kérdés, hogy mennyien maradnak meg, de ez ma már nem a rádiós poprock-diszkón múlik. Ezernyi réteg van kétezer al-réteggel és azok közötti kapcsolódásokkal, majd azok al-rétegkapcsolataival, érdekes módon az ősi / spirituális forrásból táplálkozó, és az őszinte, bú- s örömet elmondó ("nép")zene örök és elpusztíthatatlan, legyen bármilyen a hangzása, 4.000 éves, vagy csak 23, miközben a kozmosz újabb kapukat nyit, és már csak az nem találja meg a hozzá szóló zenét, aki nem is keresi.
  
Most különféle műfajokban régi és új "nagy nevek" turnézzák végig a világot, a stadionnál kisebb, de őszintébb közegeknek zenélve, ahogy láttam, kevésbé akarják magukat "Istennek" mutatni, többen lazán leülnek beszélgetni a közönségükkel.

Viszont: amit Desmondunk akaratlanul is kiemelt, az a karizma. Sokáig az Alice In Chains-en kívül nem igazán szerettem a grunge-ot, mint jelenséget (szerintem ez is egy erőltetett stílusdefiníció), hamarabb szerettem meg a Kraftwerk, J.M. Jarre-óvodám után az "általános", majd kompromisszummentesebb metalt, aztán a dark, neofolk, industrial (az egyik legtágabb mai zenei világ, csak elenyésző része a "csattogó gépek zenéje"), ambient, népzene, keleti és nyugati hagyományos zene világát, vagy a d-beat-et, death / black metalt, és a grunge-előzményeket is.

De bizony Cobain-ban, vagy Layne Staley-ben ott volt az a karizma, ami a Joy Division-ben vagy a Dead Kennedys-ben, Sonic Youth-ban is.

Szerencsére máig az ex-grunge gitáros, basszerosok közül ("nevesebbek") Jerry Cantrellben, Krist Novoselicben és sokakban is ott pulzál ez a vér.
Nem is beszélve Cobainék behatárolhatatlan zenei hatásai közül az Earth / Melvins / Sonic Youth is bő 30 éve él, s virul, túlélve sok divathullámot, mert bennük van az a bizonyos plusz, amihez nem kellenek túl-giccselt szólók, vernyákolós, visítós ének, showműsor, mert magukat adták/adják.

Visszaemlékezve arra az időszakra, és a mai (kb. 25-30 éve tartó) zenei élményekre, hát, ha klasszikus zenét akarok hallgatni, akkor azt hallgatok, ha keletit, akkor keletit, ha nyugatit, akkor azt, lehetőleg az eredeti verzióban, mert a "kevert ritkán sül el jól", némelyeknél valahogy eleve komolytalanná teszi a túlvirgázott gitárjáték a sokszor Bach, Beethoven, Vivaldi műveiből kölcsönzött szólókat.

Senki se lesz attól Paganini, hogy 667 akkord/másodperc sebességgel zenél, ahhoz érezni is kell. És nyilván szeretni, s nem csak a nézőszám miatt.

Szóval természetesen semmi felindulás nincs itt a komplex és nagy tudást igénylő zenék irányába - ellenkezőleg, a klasszikusok - manapság főként a perzsa Radif és indiai Dhrupad rágák és bizánci zenék mellett még jazz / prog stb. vonalon is kiemelkedő alkotókat hallgat ez a zenevadász.  

Itthon is sokáig úgy nézett ki, hasonló marad a helyzet, mint Erdős P. idején (de jó, hogy legalább nem volt producer), meg utána a pár orgánum által uralt színtereken, de hála az Égnek, vannak páran, különféle műfajokban, többen jó rég: VHK/VCSSZ-től Dresch Mihályon és Grencsó Istvánon át a pozvakowski.-ig, Perihelion-on keresztül Lovász Irénig és Molnár Áronig, a Holdárnyéktáncig, aztán kiköthetünk a horhos-al a légkörben, a Bajdázóval a hegyen, a Pirkannal szintén magasabb szférákban, majd visszatérve egy zúzásra ott a Watch My Dying, az atmoszférikus, de zömmel metal alapú vonalon Kátai Tamás (Gire, Thy Catafalque) és a Sear Bliss is maradt önmaga; a Plasma Pool, Aras Focum szerzeményeit, a Hideg Roncsot és a Tormentort se feledjük. Meg akik még kimaradtak. Mert nem csak "ossi-edda-gép-akosh" van itt sem, ahogy a helyi Desmondok szeretnék.

Talán azért is jött ki a végén pár hazai vonatkozás, mert Desmond is részben magyar származású.
Kíváncsi lennék, itthon kik közt nézne körül, szerintem az ál-matyóruhás Tóthgabi drágaságunk mellett jól mutatna, lehet, még feleségül is venné, miután átoperálná Dzson Bondzsovi Dzsonivá :-)

Végül emlékezzünk meg a jajmetálról is egy kép erejéig, ez a Megtwisztelt Sziszter-Twiszter:

desmond-child-panasza-hajmetal.jpg

süti beállítások módosítása