Visszatért a varázslat.
Nehéz dönteni, melyik lemezzel is kezdjem. Eleinte olyan hírek érkeztek, hogy split album érkezik eme két kiváló zenei, lelki entitástól, ami Gary Arce kapcsán közös világ.
Végül két külön nagylemezt kaptunk - amit nem bántuk meg!
Egyetlen hibája van csak a 2 albumnak: 8-10 perccel hosszabb lehetne mindkettő :-) Bár lehet, én vagyok öreg, hogy még ilyesmire van igényem. Bizonyos műfajokból persze elég akár 28-30 perc, de ez nem az a zene. Viszont nincs panasz, mert hibátlanul szép albumokat kaptunk.
Hangulatban a Yawning Man Észak-Amerika délnyugati részének a sivatagi érzésvilágát hozza, a SoftSun trióval pedig Észak- és Nyugat-Európa, és annak álmodozós, melankolikus, de mégis szívmelengető shoegaze, darkwave zenéje is bekacsint.
Viszont, ami kiemelendő: a látszólag két külön világ kiválóan megérti egymást! ❤️
Elfogult vagyok a Yawning Man (és társainak) zenéje kapcsán, de mivel személyes blogba / webzinbe írok, ez itt megengedett, nincs pontozás, nincs kiadói elvárás - csak a zeneszeretet.
Kicsit beleszövöm a desert rock - s ezzel együtt a Yawning Man előéletét, de nem a teljes történetét. Ahhoz könyvet kéne írni :-) Igaz, pár dokumentumfilm is készült a színtérről, pl. a Lo Sound Desert.
A zenei együttműködésekről már sok alkalommal meggyőződhettünk, hiszen a Palm Desert - Coachella Valley - Joshua Tree - Mojave sivatag környéki zene- és szabadságszerető emberek közege egy önálló szcénát szült, amit desert rock, később pár esetben stoner rock néven ismertünk meg. Sokaknak a Kyuss, QOTSA neve jön át ebből a világból, pedig igazából csak a jéghegy csúcsát jelentik.
Az egész, 1985 körül kialakuló desert rock “műfajban” talán a hozzáállást érdemes kiemelni - mert nem igazán műfaj.
Inkább érzés, dinamika. Együtt pulzál a környezettel, az ott élő emberekkel.
Egyrészt ott a sivatag, a hatalmas sziklák, másrészt - ahogy kivettem az utánajárásaim során - egy repedés is található a sziklán, méghozzá emberi oldalon.
Az egyik oldalon ott vannak a Palm Springsbe költöző hollywoodi színészek, öregedő gazdagok, akik státusz miatt vagyonokért veszik a házakat (pedig mocsok forróság van), másrészt pedig a szabadságszerető arcok, akiknek tele a gatyó a sok marhasággal.
Viszont ők feltalálják, szervezik magukat, vagy csak kiszállnak a tájba. Szabad idejükben zenélnek, gördeszkáznak a kiszáradt medencében, tüzet raknak. Van, aki farmon él, van, aki városban. Van köztük könyvtáros, stúdió-tulajdonos. Emellett alighanem az emberi világ tág skálája - mint bárhol máshol.
Amikor zenekart alapítanak, nem egymást másolják - persze sok a kölcsönhatás, kereszteződés, átfedés bőven van a mai zenekarokban, de ha az ősöket és húzóneveket nézzük, máig a maguk természetességében képesek egymással jammelve feloldódni.
Van, aki a punk gyökerekből merít többet (a YM-előd Across The River esetén is erős volt a punk huzata a ‘80-as években), mások a blues alapú, egyszerűnek tűnő, de mégis varázslatos, és ellazító vonalát erősítik tovább a maguk módján (pl. Brant Björk és formációi, vagy a Fatso Jetson), de hallottam a jazz zenei szellemiségéhez, megoldásaihoz közelítő zenéket is - erre jó példa a The Sort Of Quartet, ami nem más, mint a Yawning Man ideiglenes névváltása az 1990-es években.
Ugyanúgy megtaláljuk a doom metal és hardrock, southern rock témáival rokon, vagy a mélyre hangolt húros hangszerek által dominált zenéket is.
Szemezgethetünk még: a grunge, postpunk / dark, pszichedelikus- és progrock műfajokból, és a surf rock is megjelenik ebben a közegben, ahogyan később a zúzósabb sludge hatása is néhol.
A közeg lényege meglátásom szerint a lassan megszámolhatatlan örömzenéléssel, jammeléssel, együttműködéssel felépített végtelen univerzum.
A Pavement Ends megjelenése miatt a Coachella Valley, Mojave-közegen belül maradok a Yawning Man - és számtalan mellékszála mellett - bár igazából egyik se tekinthető mellékesnek, ha róluk van szó.
Valamiért erőlködés nélkül sikerül, működik minden formációjuk.
A YM 2005 óta instrumentális (minimális kivételtől eltekintve), de ez a Zene nem is igényel igazából éneket.
A korai demóikhoz jobban illett a vokál, a mainál opcionális.
Csupán pár név az oldalhajtásokból, vagy közös lemezekből: a már említett The Sort Of Quartet, Yawning Sons, Zun, Ten East, Yawning Balch, Big Scenic Nowhere, WaterWays.
Előfordult, hogy egykori Doors (és tudtommal Cure tag) is a része volt pár albumnak. Nem túl rég megismerhettük a Mario Lalli & The Rubber Snake Charmers jam-rockját, ahol a stílus krémje egyesül változó felállásban.
Mario Lalli jelenleg a Brant Björk Trio tagja is az Ásítók mellett.
Ha ez kevés volt, még a kiváló ausztrál Hotel Wrecking City Traders nevű, noise rock stílushoz közel álló csapattal is adott ki közös EP-t a szólógitáros - frontember Gary Arce, és a dán Øresound Space Collective által a hallgatót a végtelen kozmoszba küldő space - acid rockhoz is hozzátett a Chatoyant Breath című lemezen egy jókora térhajtóművet :-)
A Yawning Man részéről pedig az elmúlt években sem volt megállás.
Jött a járvány? Semmi gond.
Kimentek egy ikonikus helyre a sivatagba, és “Live At Giant Rock” néven, az aggregátor-partikat közönség nélkül felidéző (tökéletes) albummal, és az ott felvett koncertfilmmel jelentkeztek, korábban pár szó érkezett már erről a jóságról..
Ez a felvétel is bőven túl volt a múltidézésen, a jelenben élt - mint mindig.
Talán ez volt az a csúcspont, amikor egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a jammelésre a lemezekre készülés során - és itt azoknak is megmutatták, milyenek koncerten, akik még nem látták őket élőben.
A jammelős, laza, de mindig profi zenefolyam már a 2010-15 utáni sűrűbb koncertek, turnék során is elindult.
Három alkalommal volt szerencsém látni őket Budapesten, a zenei gerinc mindig ott volt, mellette a színpadon a spontán, improvizatív vonal is megnyilvánult.
Úgy tudnám jellemezni, mint egy magát író történetet.
Számtalan hallgatás után az előző, “Long Walk Of The Navajo” című 2023-as lemezükről is úgy sejtem, hogy improvizatív, jammelős alapokból született - időnként a space rock világába repítve minket. Kicsit más volt, mint a többi - de mégis tökéletes.
Önazonos módon változik a zenéjük.
Miért is mentem vissza az időben?
Sokan a Yawning Man zenéjét a 2005-ben megjelent, varázslatos “Rock Formations” lemezzel ismertük meg, amit a világ egyik legcsodásabb zenéjének tartok. Valódi műfajok közti fúzió. Ezt követte a 2010-es “Nomadic Pursuits”, ami egy fokkal “sötétebb” tónusú, de ne gondoljatok teljes befordulásra.
Pavement Ends
Amikor 2025 őszén megérkeztek az előzetes számok, videók (Bomba Negra, Burrito Power), sokan a Nomadic lemezzel véltek felfedezni pár hasonlóságot. Én pedig egy repetitív, dinamikus, lazán játékos, magával ragadó zenei világot kaptam, bár ez mindig így volt a Yawning Man esetén. Ez a zene maga egy folyam, ami nincs túlagyalva, megy, visz, kikapcsol, ha ráfekszik az ember füle, olyan, mintha a hullámokon utazna, legyen az víz, vagy a homok hullámzása. Varázslatos és kikapcsoló, a 3 zenész kétségtelenül érzi egymást, Gary gitárja felér sok énekes hangjával, Mario basszusa keményebb, de mégis jólesően duruzsoló dinamikát ad hozzá, Bill dobolása pedig tökéletesen passzol a Pavement Ends hullámzásához.
Amióta megjelent az album, még egy olyan alkalom se volt, hogy csak egyszer hallgassam végig. Lehetetlen :-)
Hangzásban és szerkezetben nem alaptalan a korábbi lemezeikhez hasonlítás, bár számomra inkább a Fatso Jetsonnal közös slit EP-n megjelenő Dark meet című szerzemény, és a Ten East egyes számai jutottak inkább eszembe, de ezek csak apróságok. A Yawning Man 2018-as Revolt Against Tired Noises lemeze és a Ten East Skyline Pressure albuma közt is sok átfedés volt, de a hasonlóság ellenére mégis más lett a végeredmény. Szerkezetileg most rövidebb szerzeményeket írtak - de akkor már a Rock Formations albumot is ide hozhatjuk. Számomra mondjuk ezzel ki is merült a hasonlóság a korábbi lemezekhez képest - a tónusok picit mások, de mégis azonnal felismerhető. A Pavement Ends kiváló példa arra, hogy lehet különös elvárások nélkül örömzenélni, hatalmas változások nélkül mégis valami újat hozni, mindössze annyi szükséges hozzá, hogy hagyjuk magunkat vinni vele. A videoklipjeikben megjelenő szörfös filmrészletek kiválóan visszaadják ezt a hangulatot, amikor az ember és a természet a fizika törvényeivel kapcsolódva alkot egységet.
Mondhatnám azt is, hogy egyensúlyban lévő zene.
Minden benne van, ami Yawning Man. A diszkográfiából mindenképp az egyik kedvenc lett.
Mindig is merengős, melankolikus tónusokkal jellemezhető a zenéjük, amiben ott van bőven a dög is, de a szabadság talán a legjobb kifejezés. Számomra sosem borult, sokkal inkább belső mosolyt adó zene.
A melankólia és dinamika felszabadító oldala egyaránt érezhető a Pavement Ends album egészén. Nekem azt mondja: "kapcsolj ki, nézz befele is mosolyogva, és engedd el, amit el kell."
Egy álomszerű utazás, harsányság nélkül, sokszor repetitív, hullámzó témákkal.
Direktebb album, mint elődje, a Long Walk of the Navajo, viszont kifinomultabb is.
Olyan zene, aminek a saját pszichedeliája képes lassítani a naplementét - napfelkeltét.
Azt mondja: maradj a pillanatban, éld meg. Lassíts.
Engedj el dolgokat.
Hasonló érzést a klasszikus mély-ambient alkotóktól (Vidna Obmana, Steve Roach, Robert Rich), vagy egyes indiai klasszikus (pl. Dhrupad) zenék hallgatásakor szoktam tapasztalni.
A tagság (ami náluk is változik időnként, de az utóbbi évtizedben jellemző) :
- Gary Arce gitáros - aki azonnal felismerhető az atmoszféra-teremtő játékával,
- Mario “Boomer” Lalli basszusgitáros, aki a dörgedelmes játékával súlyt ad a zenének,
- Bill Stinson dobos, aki remekül együttműködik mindenkivel.
Szerzeményeket kiemelni nem érdemes, egyben működik, mint minden korábbi kiadványuk. Ha valaki DJ-ként gondolkodik, akkor a Bomba Negra lesz a befutó.
Kiemelkedő pont a YM életművében.
Bár soha nem találtam gyenge pontot. Itt meggyőződhettek róla:
SoftSun - Eternal Sunrise
Végül megérkeztünk a Pavement Ends “másik oldalához” is.
Az analógia érezhető - még ha itt mások is a színtónusok, jól érezhető az északi világ hangulata is.
Gary Arce mellett itt Pia Isaksen (Pia Isa) norvég énekesnő - van a fókuszban, a doboknál Robert Garson érez rá a lassú, szintén hömpölygő, shoegaze jellegű, varázslatos zenére.
Nehéz megfogalmazni, mitől visz, a hullámzó érzés mindenesetre közös. Itt azonban tetten érhető az az éteri zenei világ is, amit anno részben a brit new wave hajtásaiként a Cocteau Twins, vagy a Lush indított el, de néha még a Cure “Disintegration” lemeze is eszembe jut - viszont minden “lenyúlás” nélkül, és teljes mértékben a YM-univerzumhoz illő módon.
Néhol hangulatban emlékeztet a ZUN és a Yawning Sons első lemezére is - de mint mindig, itt sincs önismétlés.
A gitárok itt is a végtelenbe visznek, bár beleférnek olyan kísérletek is, amik a főzenekarban kevésbé érvényesülnének. Pár ismerős téma is felbukkanhat a YM-világból - ez nem csoda, hiszen Gary stílusa azonnal felismerhető.
Ha a tónus kicsit más is, a témák szintén - de az út, hozzáállás, a melankólia és a belső elengedés - nekem így jön át - hasonló.
Két olyan világ talált magára, ami nem idegen egymástól, mégis egy új manifesztációt alkot - ezt már az első, Daylight In The Dark című SoftSun albumnál is megtapasztalhattuk.
Újabb hullámok indulnak kozmikus felfedezőútra. Itt az ének is fontos részét képezi a zenének - számomra kellemes, édeskés, olyan, mint a vékony felhőzet mögül szolídan ránkcsillanó Nap fénye.
Ismét egy olyan album, amit nehéz kivenni a lejátszóból - és érdemes a Pavement Ends lemezzel felváltva hallgatni. Jó merülést - emelkedést, lebegést hozzá:
Előzmények is bőven akadnak: Pia Isa Dissolve c. szólólemezén is találkozhattunk már Gary gitárjátékával, illetve egy éve jelent meg a debütáló SoftSun album is “Daylight In The Dark” címmel - ahol kicsit nagyobb hangsúlyt kapott a torzított basszusgitár. Egy fokkal húzósabb volt a bemutatkozó lemez, a mostani pedig még éteribb.
Mindkét album bearanyozza az őszt.
Remélem, még sok hasonló zenei élményben lesz részünk tőlük!
Ui: tudtommal készül egy split lemez, viszont a Ten East és Soft Sun neve alatt. Várom :-)
Yawning Man: Pavement Ends; SoftSun: Eternal Sunrise (English translation)
The magic is back. It's hard to decide which album to start with. Initially, there were rumours of a split album from these two excellent musical and spiritual entities, which is a shared world with Gary Arce.
In the end we got two separate albums - which we don't regret!
The only flaw of the 2 albums is that they could both be 8-10 minutes longer :-) Maybe I'm old enough to need something like that. Of course, up to 28-30 minutes of certain genres is enough, but this is not that music. However, no complaints, because we got flawlessly beautiful albums.
In terms of mood, Yawning Man brings the desert feel of the Southwest of North America, while the SoftSun trio brings the dreamy, melancholic yet heartwarming shoegaze and darkwave of Northern and Western Europe.
But what is worth highlighting: the two seemingly separate worlds understand each other perfectly! ❤️
I'm biased about the music of Yawning Man (and others), but as I write for a personal blog/webzine, that's allowed here, no points scored, no publisher expectations - just love of the music. I'll weave in a little bit of desert rock - and with it the backstory of Yawning Man, but not the full story. That would require a book :-) True, there have been a couple of documentaries made about the scene, such as Lo Sound Desert.
The musical collaborations have been witnessed many times before, as the Palm Desert - Coachella Valley - Joshua Tree - Mojave Desert community of music and freedom loving people gave birth to a scene of its own, known as desert rock, and later in some cases stoner rock. For many people, the names Kyuss and QOTSA come to mind, but they are really just the tip of the iceberg.
In the whole desert rock "genre" that emerged around 1985, it is perhaps the attitude that is worth highlighting - because it is not really a genre.
It's more a feeling, a dynamic. It pulses with the environment, with the people who live there. On the one hand, there's the desert, the huge rocks, and on the other hand, as I found out in my research, there's a crack in the rock, and it's on the human side.
On the one hand, you have Hollywood actors moving to Palm Springs, aging rich people buying houses for status and fortunes (and it's hot as hell), and on the other, you have the freedom-loving people who are full of crap. But they invent, organise themselves or just get out into the countryside. In their spare time they play music, skateboard in the dry pool, build fires. Some live on farms, some in cities. Some are librarians, some are studio owners. There's also a wide range of people - like anywhere else.
When they start a band, they don't copy each other - of course there is a lot of interaction, crossover, overlap in today's bands, but if you look at the ancestors and the names, they are still able to dissolve in their naturalness by jamming with each other.
Some draw more from their punk roots (YM's predecessor Across The River had a strong punk influence in the '80s), others continue to reinforce the blues-based, seemingly simple yet magical and relaxing lineage in their own way (e.g. Brant Björk and his groups, or Fatso Jetson), but I have also heard music that approaches the spirit and solutions of jazz music - a good example is The Sort Of Quartet, which is nothing other than the temporary name change of Yawning Man in the 1990s.
You'll also find music with themes akin to doom metal and hard rock, southern rock, or dominated by low-tuned stringed instruments. We can also pick from grunge, postpunk/dark, psychedelic and prog rock genres, and surf rock also appears in this medium, as well as later, the influence of more crushing sludge in places.
The essence of the medium, as I see it, is the infinite universe built up by slowly countless joyful music-making, jamming and collaboration.
With the release of Pavement Ends, I'm sticking to the Coachella Valley, Mojave area for Yawning Man - and its myriad sidebars - though none of them can really be considered sidebars when it comes to them.
For some reason they succeed effortlessly, all their formations work.
YM has been instrumental since 2005 (with minimal exceptions), but this Music doesn't really need singing. Vocals were better suited to their early demos, optional on the current one.
Just a few names from side projects or collaborative albums: the aforementioned The Sort Of Quartet, Yawning Sons, Zun, Ten East, Yawning Balch, Big Scenic Nowhere, WaterWays. He's also been a part of a couple of albums with former Doors (and, I know, Cure member). Not too long ago, we were introduced to the jam-rock of Mario Lalli & The Rubber Snake Charmers, where the cream of the crop of styles come together in a changing line-up. Mario Lalli is also currently a member of the Brant Björk Trio alongside the Diggers.
If that weren't enough, the lead guitarist-frontman Gary Arce has also released an EP with the excellent Australian noise rock outfit Hotel Wrecking City Traders, and added a good dose of space-acid rock to the space-rock that sends the listener into the infinite cosmos with the Danish Øresound Space Collective's Chatoyant Breath :-)
And Yawning Man hasn't stopped in recent years.
Has the epidemic come? No problem. They went to an iconic place in the desert and came out with a (perfect) album called "Live At Giant Rock", recreating the aggregator parties without an audience, and a concert film recorded there, a few words of that goodness have been said before..
This recording was well beyond evoking the past, living in the present - as always.
This was perhaps the high point of their increasing emphasis on jamming in preparation for their records - and where they showed those who hadn't seen them live what they were like in concert. The jamming, laid-back but always professional flow of music had already started during the more frequent gigs and tours after 2010-2015.
I had the pleasure to see them three times in Budapest, the musical backbone was always there, alongside a spontaneous, improvisational line on stage.
I could describe it as a story that writes itself.
After countless listens to their previous album 2023, "Long Walk Of The Navajo", I suspect that it was born from improvisational, jamming foundations - occasionally transporting us into the world of space rock. It was a little different from the others - but still perfect. Their music changes in a self-identical way.
Why did I go back in time?
Many of us were introduced to Yawning Man's music with the magical "Rock Formations" album released in 2005, which I consider to be some of the most beautiful music in the world. A true fusion of genres. This was followed by 2010's "Nomadic Pursuits", which is a notch "darker" in tone, but don't think of it as a complete turnaround.
Yawning Man - Pavement Ends
When the preliminary tracks and videos (Bomba Negra, Burrito Power) arrived in the autumn of 2025, many people thought they would find some similarities with the Nomadic album. What I got was a repetitive, dynamic, loosely playful, captivating musical world, although this was always the case with Yawning Man. The music itself is a stream, not overwrought, it goes, it takes you, it relaxes you, if you put your ear to it, it's like travelling on the waves, whether they be water or sand. It's magical and relaxing, the 3 musicians definitely feel each other, Gary's guitar is equal to many singers' voices, Mario's bass adds a harder yet still nice growling dynamic, and Bill's drumming fits perfectly with the Pavement Ends' undulation. Since the album's release, I've never had a chance to listen to it just once. Impossible :-)
In sound and structure, the comparison to their previous albums is not unfounded, although for me it was the track Dark Meet, released on the Fatso Jetson slit EP, and some songs from Ten East that came to mind, but these are just minor details. There was also a lot of overlap between Yawning Man's 2018 album Revolt Against Tired Noises and Ten East's Skyline Pressure album, but despite the similarities, the end result was different. Structurally, they've now written shorter compositions - but then we can bring the Rock Formations album here. For me, the similarity to the previous albums is gone - the tones are slightly different, but still instantly recognisable. Pavement Ends is an excellent example of how it is possible to make music for pleasure without any particular expectations, and still bring something new without huge changes, all you need is to let yourself be carried along. The surfing footage in their music videos is a great way to recreate this atmosphere, where man and nature are united by the laws of physics. You could say it's music in balance.
It has everything that Yawning Man has. Definitely one of my favourites from the discography.
Their music has always had a brooding, melancholic tone, with plenty of doom, but perhaps freedom is the best word. For me it's never overcast, more like music that makes you smile from within. The liberating side of melancholy and dynamics can be felt throughout the Pavement Ends album. To me, it says "turn off, look inward with a smile, and let go of what you need to let go of."
It's a dreamlike journey, without the bluster, with often repetitive, undulating themes. A more direct album than its predecessor, Long Walk of the Navajo, but also more sophisticated. It is music whose own psychedelia can slow the sunset - the sunrise.
It tells me: stay in the moment, live it. Slow down. Let things go.
I get a similar feeling from classical deep-ambient composers (Vidna Obmana, Steve Roach, Robert Rich), or when listening to some Indian classical music (e.g. Dhrupad).
Membership (which also varies from time to time, but has been typical for the last decade) :
- guitarist Gary Arce - instantly recognisable for his atmospheric playing,
- bassist Mario "Boomer" Lalli, who adds weight to the music with his thunderous playing,
- drummer Bill Stinson, who works well with everyone.
No songs to highlight, it works as a whole, as all their previous releases have. If you're thinking of becoming a DJ, Bomba Negra is the way to go.
It is a highlight in YM's oeuvre. I never found a weak point though. You can see for yourself here: Pavement Ends official album stream
SoftSun - Eternal Sunrise
Finally, we arrived at the "other side" of Pavement Ends.
You can feel the analogy - even if the colour tones are different, you can still feel the atmosphere of the northern world. Alongside Gary Arce, Norwegian singer Pia Isaksen (Pia Isa) is the focus, and on drums Robert Garson is the one who feels the slow, also steaming, shoegaze-like, magical music. It's hard to say what makes me tick, but the surging feeling is common. But there's also an ethereal musical world here, which was once partly triggered by the Cocteau Twins or Lush as the British new wave, but sometimes even reminds me of the Cure's "Disintegration" album - but without any "stealing" and in a way that is entirely in keeping with the YM universe.
At times, it's reminiscent of ZUN and Yawning Sons' first album - but as always, there's no self-repetition. The guitars here also take you to infinity, although there are also some experiments that would be less valid in the main band. A few familiar themes from the YM world pop up too - no wonder, as Gary's style is instantly recognisable.
If the tone is a little different, the themes too - but the journey, attitude, melancholy and inner release - that's how it comes across to me - is similar. Two worlds that are not alien to each other have found each other, yet form a new manifestation - something we experienced on SoftSun's first album Daylight In The Dark.
More waves are setting off on a cosmic voyage of discovery. Here, the vocals are an important part of the music - pleasant, sweet, like the sun shining on us from behind a thin cloud.
Again, an album that's hard to take out of the player - and worth listening to in alternation with Pavement Ends. Have a good dive - rise and float to it: Eternal Sunrise on bandcamp
There's plenty of history: we've already seen Gary's guitar playing on Pia Isa's solo album Dissolve, and a year ago he released his debut SoftSun album "Daylight In The Dark" - with a slightly more distorted bassline. The debut album was a notch tighter and this one is even more ethereal.
Both albums will brighten up your autumn, or winter.
I hope we'll hear much more music like this from them!
P.S. I know that they are going to make a split album, but under the name Ten East and Soft Sun. Looking forward to it :-)
A Prodigy cégnév kapcsán sokaknak eszébe jutott a kiváló electro-punk-rave-breakbeat (hagyjuk a kategóriákat) zenekar neve, vártam ezzel kapcsolatban valami poénos utalást - vagy az epizódzáró zenék közé egy számot a Fat Of The Land albumról - a poén viszont csak félig érkezett meg, a finálénál. 
Talán nem túlzok, ha Magyarország egyik első industrial - noise - ambient - experimentális formációjaként említem őket: 1986-ban kezdték, a többség által használt hangszerek mellett a széles zenei látókör, egy "családi kukoricadaráló", különböző fémek, eszközök hangjainak komponálása indította útjára ezt a sajátos zenei világot.
- és pont ez az erősségük.
