Nehéz dönteni, melyik lemezzel is kezdjem - ezért nem kezdem egyikkel sem. Eleinte olyan hírek érkeztek, hogy split album jön eme két kiváló zenei, lelki entitástól, ami Gary Arce kapcsán mégis közös világ.

Végül két külön nagylemezt kaptunk - amit nem bántuk meg!

Egyetlen hibája van csak a 2 albumnak: 8-10 perccel hosszabb lehetne mindkettő :-)

Hangulatban a Yawning Man Észak-Amerika délnyugati részének a sivatagi érzésvilágát adja nekünk, a SoftSun trióval pedig Észak- és Nyugat-Európa, és annak álmodozós, melankolikus, de mégis szívmelengető shoegaze, darkwave zenéje is bekacsint.

Viszont, ami kiemelendő: a látszólag két külön világ kiválóan megérti egymást! ❤️

Elfogult vagyok a Yawning Man (és társainak) zenéje kapcsán, de mivel személyes blogba / webzinbe írok, ez itt megengedett, nincs pontozás, nincs kiadói elvárás - csak a zeneszeretet.

Kicsit beleszövöm a desert rock - s ezzel együtt a Yawning Man előéletét, de nem a teljes történetét. Ahhoz könyvet kéne írni :-) Igaz, pár dokumentumfilm is készült a színtérről, pl. a Lo Sound Desert.

A zenei együttműködésekről már sok alkalommal meggyőződhettünk, hiszen a Palm Desert - Coachella Valley - Joshua Tree - Mojave sivatag környéki zene- és szabadságszerető emberek közege egy önálló szcénát szült, amit desert rock, később pár esetben stoner rock néven ismertünk meg. Sokaknak a Kyuss, QOTSA neve jön át ebből a világból, pedig igazából csak a jéghegy csúcsát jelentik.

Az egész, 1985 körül kialakuló desert rock “műfajban” talán a hozzáállást érdemes kiemelni - mert nem igazán műfaj.

Inkább érzés, dinamika. Együtt pulzál a környezettel, az ott élő emberekkel.
Egyrészt ott a sivatag, a hatalmas sziklák, másrészt - ahogy kivettem az utánajárásaim során - egy repedés is található a sziklán, méghozzá emberi oldalon.

Az egyik oldalon ott vannak a Palm Springsbe költöző hollywoodi színészek, öregedő gazdagok, akik státusz miatt vagyonokért veszik a házakat (pedig mocsok forróság van), másrészt pedig a szabadságszerető arcok, akiknek tele a gatyó a sok marhasággal.
Viszont ők feltalálják, szervezik magukat, vagy csak kiszállnak a tájba. Szabad idejükben zenélnek, gördeszkáznak a kiszáradt medencében, tüzet raknak. Van, aki farmon él, van, aki városban. Van köztük könyvtáros, stúdió-tulajdonos. Emellett alighanem az emberi világ tág skálája - mint bárhol máshol. 

Amikor zenekart alapítanak, nem egymást másolják - persze sok a kölcsönhatás, kereszteződés, átfedés bőven van a mai zenekarokban, de ha az ősöket és húzóneveket nézzük, máig a maguk természetességében képesek egymással jammelve feloldódni.

Van, aki a punk gyökerekből merít többet (a YM-előd Across The River esetén is erős volt a punk huzata a ‘80-as években), mások a blues alapú, egyszerűnek tűnő, de mégis varázslatos, és ellazító vonalát erősítik tovább a maguk módján (pl. Brant Björk és formációi, vagy a Fatso Jetson), de hallottam a jazz zenei szellemiségéhez, megoldásaihoz közelítő zenéket is - erre jó példa a The Sort Of Quartet, ami nem más, mint a Yawning Man ideiglenes névváltása az 1990-es években.

Ugyanúgy megtaláljuk a doom metal és hardrock, southern rock témáival rokon, vagy a mélyre hangolt húros hangszerek által dominált zenéket is.
Szemezgethetünk még: a grunge, postpunk / dark, pszichedelikus- és progrock műfajokból, és a surf rock is megjelenik ebben a közegben, ahogyan később a zúzósabb sludge hatása is néhol.

A közeg lényege meglátásom szerint a lassan megszámolhatatlan örömzenéléssel, jammeléssel, együttműködéssel felépített végtelen univerzum.

A Pavement Ends megjelenése miatt a Coachella Valley, Mojave-közegen belül maradok a Yawning Man - és számtalan mellékszála mellett - igazából egyik se tekinthető mellékesnek, ha róluk van szó.

Valamiért erőlködés nélkül sikerül, működik minden formációjuk.

A YM 2005 óta instrumentális (minimális kivételtől eltekintve), de ez a Zene nem is igényel igazából éneket.
A korai demóikhoz jobban illett a vokál, a mainál opcionális.

Csupán pár név az oldalhajtásokból, vagy közös lemezekből: a már említett The Sort Of Quartet, Yawning Sons, Zun, Ten East, Yawning Balch, Big Scenic Nowhere, WaterWays.
Előfordult, hogy egykori Doors (és tudtommal Cure tag) is a része volt pár albumnak. Nem túl rég megismerhettük a Mario Lalli & The Rubber Snake Charmers jam-rockját, ahol a stílus krémje egyesül változó felállásban.
Mario Lalli jelenleg a Brant Björk Trio tagja is az Ásítók mellett.

Ha ez kevés volt, még a kiváló ausztrál Hotel Wrecking City Traders nevű, noise rock stílushoz közel álló csapattal is adott ki közös EP-t a szólógitáros - frontember Gary Arce, és a dán Øresound Space Collective által a hallgatót a végtelen kozmoszba küldő space - acid rockhoz is hozzátett a Chatoyant Breath című lemezen egy jókora térhajtóművet :-)

A Yawning Man részéről pedig az elmúlt években sem volt megállás.

Jött a járvány? Semmi gond.
Kimentek egy ikonikus helyre a sivatagba, és “Live At Giant Rock” néven, az aggregátor-partikat közönség nélkül felidéző (tökéletes) albummal, és az ott felvett koncertfilmmel jelentkeztek, korábban pár szó érkezett már erről a jóságról..

Ez a felvétel is bőven túl volt a múltidézésen, a jelenben élt - mint mindig.

Talán ez volt az a csúcspont, amikor egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a jammelésre a lemezekre készülés során - és itt azoknak is megmutatták, milyenek koncerten, akik még nem látták őket élőben.
A jammelős, laza, de mindig profi zenefolyam már a 2010-15 utáni sűrűbb koncertek, turnék során is elindult.

Három alkalommal volt szerencsém látni őket Budapesten, a zenei gerinc mindig ott volt, mellette a színpadon a spontán, improvizatív vonal is megnyilvánult.

Úgy tudnám jellemezni, mint egy magát író történetet.

Számtalan hallgatás után az előző, “Long Walk Of The Navajo” című 2023-as lemezükről is úgy sejtem, hogy improvizatív, jammelős alapokból született - időnként a space rock világába repítve minket. Kicsit más volt, mint a többi - de mégis tökéletes.
Önazonos módon változik a zenéjük.

Miért is mentem vissza az időben?

Sokan a Yawning Man zenéjét a 2005-ben megjelent, varázslatos “Rock Formations” lemezzel ismertük meg, amit a világ egyik legcsodásabb zenéjének tartok. Valódi műfajok közti fúzió. Ezt követte a 2010-es “Nomadic Pursuits”, ami egy fokkal “sötétebb” tónusú, de ne gondoljatok teljes befordulásra.

Pavement Ends

Amikor 2025 őszén megérkeztek az előzetes számok, videók (Bomba Negra, Burrito Power), sokan a Nomadic lemezzel véltek felfedezni pár hasonlóságot.
Hangzásban és szerkezetben ez nem alaptalan, főleg, hogy ismét rövidebb szerzeményeket kaptunk - de akkor már a Rock Formations albumot is ide hozhatjuk. Számomra mondjuk ezzel ki is merült a hasonlóság.

Mert benne van minden, ami Yawning Man.

Mindig is merengős, melankolikus tónusokkal jellemezhető a zenéjük, amiben ott van bőven a dög is.
A melankólia és dinamika felszabadító oldala egyaránt érezhető a Pavement Ends album egészén.

Egy álomszerű utazás, harsányság nélkül, sokszor repetitív, hullámzó témákkal - a hullámzást a Bomba Negra videója kiválóan ábrázolja látványban is.
Direktebb album, mint az elődje.
Olyan zene, ahol önmaga pszichedeliája megállítja a naplementét - vagy a napfelkeltét.

Azt mondja: maradj a pillanatban, éld meg. Lassíts.
Engedj el dolgokat.

Hasonló érzést a klasszikus mély-ambient alkotóktól, vagy egyes indiai klasszikus (pl. Dhrupad) zenékben szoktam tapasztalni.

A tagság (ami náluk is változik időnként) : Gary Arce gitáros - aki azonnal felismerhető az atmoszféra-teremtő játékával - mellett ismét Mario “Boomer” Lalli basszusgitáros, aki a dörgedelmes játékával súlyt ad a zenének, és Bill Stinson dobos, aki remekül együttműködik a húros zenészekkel.

Szerzeményeket kiemelni nem érdemes, egyben működik, mint minden korábbi kiadványuk. Ha valaki DJ-ként gondolkodik, akkor a Bomba Negra lesz a befutó.

Kiemelkedő pont a YM életművében.
Bár soha nem találtam gyenge pontot. Itt meggyőződhettek róla:

SoftSun - Eternal Sunrise

Végül megérkeztünk a Pavement Ends “másik oldalához”.

Az analógia érezhető - még ha itt mások is a színtónusok, jól érezhető az északi világ hangulata.
Gary Arce mellett itt Pia Isaksen (Pia Isa) norvég énekesnő - van a fókuszban, a doboknál Robert Garson érez rá a lassú, szintén hömpölygő, shoegaze jellegű, varázslatos zenére.
Nehéz megfogalmazni, mitől visz, a hullámzó érzés mindenesetre közös. Itt azonban tetten érhető az az éteri zenei világ is, amit anno részben a Cocteau Twins, vagy a Lush indított el, de néha még a Cure “Disintegration” lemeze is eszembe jut - de “nyúlás” nélkül.

Néhol hangulatban emlékeztet a ZUN és a Yawning Sons első lemezére is - de mint mindig, itt sincs önismétlés.
A gitárok itt is a végtelenbe visznek, bár beleférnek olyan kísérletek is, amik a főzenekarban kevésbé érvényesülnének. Pár ismerős téma is felbukkanhat a YM-univerzumból - ez nem csoda, hiszen azonnal felismerhető a stílus.

A tónus kicsit más, a témák is - de az út, hozzáállás, a melankólia és a belső elengedés - nekem így jön át - hasonló.
Két olyan világ talált egymásra, ami bár nem idegen egymástól, de mégis egy új manifesztációt alkot.
Ismét egy olyan album, amit nehéz kivenni a lejátszóból. Érdemes is elmerülni benne:

Előzmények is bőven akadnak: Pia Isa Dissolve c. szólólemezén is találkozhattunk már Gary gitárjátékával, illetve egy éve jelent meg a debütáló SoftSun album is “Daylight In The Dark” címmel - ahol kicsit nagyobb hangsúlyt kapott a torzított basszusgitár. Egy fokkal húzósabb volt a bemutatkozó lemez, a mostani pedig sokkal éteribb.

Mindkét album bearanyozza az őszt.

Remélem, még sok hasonló zenei élményben lesz részünk tőlük!

Mit is keres az Alien - Föld sorozat ebben a blogban? Leginkább azért rontja itt savval a vasat, mert ez a blog nem determinált. Amúgy meg: Prodigy!

Alapvetően nem vagyok orthodox az Alien-témával kapcsolatban, sőt, nagyon pozitívan álltam a sorozathoz, nem lehet ugyanazt az izolációs hentelést nyomni sokadjára, ami már számtalanszor megvalósult.
A Prometheus-vonal - főleg, ha az eredeti 3 részes film valósult volna meg - lett a kedvencem az ALIEN óta - amihez nem is kellett volna félidőig xenomorph.

Az ismeretlen világ lett volna a lényege. Ezért is lehet Alien-filmnek nevezni a Prometheust - elvégre idegen tér, de közös univerzum.
Mellesleg számomra a Space Jockey ugyanolyan misztikum, mint maga a xenomorph (H.R. Giger zseniális alkotásai alapján került mindkét lény a filmvászonra.)
Utánaolvasva kiderült, a derelict hajó navigátora eredetileg nem is ugyanaz a faj volt, mint a mérnökök népe - utóbbiak is istenként tisztelték őket. Legalábbis az eredeti forgatókönyv szerint.

Analógia: a sumer, majd onnan a bibliai világba öröklődő teremtésmítosz annunakis, nefilimes témája, amit többek közt Erich von Däniken, Graham Hancock transzformált át földönkívüli teremtésmítosszá, és ezzel a paleoasztronautikus szemüvegen át lett filmbe, és az Alien-univerzumba fordítva. Amúgy még a Csillagkapuba is.

Az Earth számomra nagyon jól indult, az első pár rész tele volt rengeteg vizuális- és gondolati utalással, kicsit filozofikus volt az akciójelenetek mellett. Oda kellett figyelni apróságokra, de ez nekem nem okozott gondot. Ebből jól lehet építkezni.

Az akciójelenetek zöménél meg úgyis bealszom, főleg, ha fegyveres, úgyse látni, ki lő kire.

Reménykedtem, hogy egy mélyebb, elgondolkodtató sorozat fejlődik ki a tojásból, a gyerekes - tipikus amerikai dolgokat meg "elnézem", független filmipar eleve nincs hollywoodban, vagy ha van, az nem kerül be a fővonalba, márpedig az Alien-téma, mióta franchise, már rég ott trónol.

A Maginot hajónévtől (ami azért elég beszédes) kezdve a 3 majomig, s még sorolhatnám, az easter (s)eggeket kihagyva. Igaz, már az elején is jött pár komolytalan dolog: a "szupercsapat", amikor V-alakban mennek a helyszínre, ez a szuperhősös marhaság teljesen kilóg az egész világból; nem az lóg ki, hogy nappal látunk idegent, hanem az, hogy marveles pózokban jönnek a hősök... Súlytalanul érkezett meg az ismeretlen egy jól induló történetbe.
A végén pedig... - bár nincs is vége.

Ismétlem: nem vagyok orthodox se zene, se film, sem irodalom tekintetében.
Érezhetően statisztikai alapon került bele sok jelenet, azoknak, akik még nem találkoztak ezzel a világgal. Más lehetett a korosztályi célzás is.

Másik adalék: állítólag a sorozat 2019-ben startolt, aztán jött a világjárvány, majd a szakszervezeti sztrájkok, ezért is csaphatták össze így, ahogy sikerült.

Úgy harangozták be, hogy itt az 5 gigacég konfliktusa / világa lesz bemutatva, ennek pedig alig lett súlya - pár szereplőn kívül (Morrow, Kirsch, Yutani), és a munkaválasztás jogának megvonásán, áthelyezési kérelem elutasításán túl valahogy ebből a kapitalo-kommunista-militarista világból nem sokat látni igazán, mert a zöme egy biztonságos létesítményen belül játszódik, illetve New Siam területén.

Közben már az elején elhangzik, hogy a Holdon és a Naprendszer egyes bolygóin is vannak a cégeknek érdekeltségeik. Végül csak a mai Thaiföldhöz tartozó Neverland szigeten - elszigetelten - lévő labor és "különvilág" lesz kibontva, Pán Péter, és Jégkorszak filmek analógiájával. Disney. Még ha a Pán Péter-analógia nem is balgaság, de szerintem kár volt ekkora súlyt adni neki - ld. a szereplő transzhumán hibridek neveit.

Mindezt - ha már New Siam a Prodigy székhelye - Thaiföldön is forgatták, ahol alighanem pénzt is tudnak spórolni a filmiparosok.
Pedig bőven volt rá lóvé, hogy rendesen ábrázolják ezt a világot - amit részben a Blade Runnerből hoztak, csak kivonták belőle a noir hangulatot, és a valódi súlyt.
Ridley Scott nyilatkozatai szerint is egy univerzumban játszódik az Alien és a Szárnyas fejvadász, illetve tudomásunk van egy korai Alien film szereplőjének aktájáról is, miszerint a Tyrell corp. volt a korábbi munkahelye.

Kirsch (az őt játszó színész Timothy Oliphant, őt sokan dícsérik) pedig simán származhat Roy Batty egyik szintetikus prototipusból.
Azt most ne feszegessük, hogy a Blade Runnerben replikánsnak hívták őket, bár a sorozat gyermek-tudatú hibridjei is hajaznak az emberi gondolkodású androidokra, ha már tudatot, s emlékeket klónoztak.

A kihasználó cégeknek még a korábbiaknál - a Hadley's Hope-on játszódó részeknél - is nagyobb súlya volt; de elég volt hozzá a képi ábrázolás, az atmoszféra is - bár ezt a világot tudtam volna még nézegetni, mert az analógiája megvan minden emberi korszakban. Ha ezek még ha az Acheron holdján is játszódtak, nem a Földön - de a cég, vagy az állam az CÉG mindenhol, és a totalitárius szisztémáknál mindig az ember az utolsó.

Viszont az jó alapkoncepció volt, hogy nem ismétlik meg újra a Nap fényétől megfosztott, párezer km átmérőjű, Jupiter-szerű gázóriást kísérő holdon, gőzölgő ipartelepen játszódó nyomort, hanem belenézhetünk, hogy él a Föld népe, és kik azok a hamis guruk, akik vezetik.

Nem kapott valós súlyt - hiába reflektált a mai tech cégek vezéreire.

Biztos vagyok benne, hogy a Disney (és a komplett, befektetési alapok által uralt filmipar) teljesen más korosztályt, világot akart megcélozni. Jó példa, amikor az elején hentel Xeno_1 a parókások és katonák közt, mindenkinek az jött le, hogy ilyen gyorsan ez nem történhet meg. De azt nem tudjuk, mennyi idő telt el katonák a partizó legyapása közt - így nyilván kevesebb (mű)vér kellett, és jobban beleférhet bizonyos korhatár-besorolásba. (Baba.)

Zömmel súlytalan a szereplők alakítása, beszéde, játéka. Képtelen vagyok a zömüket komolyan venni. Ha felmerülnek gondolatok, a játék nem élethű. A szintetikus nem elég szintetikus, a 25-30 éves testbe zárt gyerekek esetén sokszor elmerül a kérdés: mi van?
Szereplőknél kivétel a már említett Morrow, Kirsch, esetleg Yutani, Wendy is érdekesnek indult, de belőle is igazságosztó szupihős falkavezér lett, szvsz. kis moralizálást próbáltak beletenni a személyiségébe, hogy mekkora mocsok is az ember, még a saját fajának tudatát is képes gépiesíteni. Ez persze nem alaptalan, de mintha idomulna egy általánosan generált lelkiismeret-furdalásba, amit ezer indokkal próbál lenyomni a vezetőség a Föld lakosságának a torkán.

A "földi" Xenomorphok

Sokan kifogásolják a Xenomorph jelenlétét, megjelenését is.
Mivel egy félbehagyott filmként értelmezem az Alien Earth sorozatot, magam se nagyon tudom hova tenni.

Szerintem Noah Hawley showrunner - rendező abból a tulajdonságból indulhatott ki, és az egészet egy másik szálon tovább vinni, hogy a "tökéletes életforma", amiért a Weyland-Yutani Corporation mindent megtesz, hogy a hatalmát megerősítse vele (eleve az ő hajóján volt) - olyan alkalmazkodóképességgel bír, amit az ember mindig szeretne magának - akár biofegyvernek, vagy az űrbéli élethez való alkalmazkodáshoz, genetikai kísérletekhez, stb.

Az XX121 példány után feltárt alkalmazkodás ábrázolása viszont nem tűnik balgaságnak.
Mivel az első 2 film idegenjei még az űrben alakultak ki, nem tudni, milyen hosszú űrutakon, sztázisban lévő emberekből, majd a 3-4. rész lényei ismét másképp, ezért nem is voltak ugyanolyanok. Amelyik a Földön született, emberi fél-tüdőből, emberi beavatkozással, alighanem alkalmazkodott, a lárva felvehette a helyi biológiai jellegeket, de mivel nem tudjuk, miket örököl - ezért bármi más is lehet benne.
Ezzel nem is lenne baj. Tán ezért is lett barnás színű.
Elvégre a Maginot űrhajóról érkezett, kifejlett idegen által átszúrt tüdő tulajdonosa, Hermit Öcsi is felcser volt egy katonai csapatban. Igaz, indokolatlan plot armor védi a srácot - és valamiért őt se tudja igazán félteni a néző.
Arthurt pedig, aki az emberi moralitást leginkább képviselte, jelentéktelenként ábrázolja - legalábbis addig, amíg a saját neje el nem árulja, és az irritáló cégvezető házi apa-droidja el nem küldi.

Kis hasonlat a xenomorph-alkalmazkodáshoz: a földi lények közül a medveállatkák állítólag képesek az űrben is fenntartani az életfunkcióikat, egyes feltételezések szerint a gombaspórák szintén. Ide kapcsolódik a pánspermia-elmélet is.

Wendy és a Xeni kommunikációja

Itt volt egy kósza forgatókönyv-gondolatom, hogy bőven volt már minta az Acheron holdjairól (legyen az LV-426) származó lény genomjából, és a gyerekek nem véletlen voltak betegek - az előzmények alapján a gigacégek gátlástalanságába lazán belefér, hogy genetikai kísérleteket végeznek emberekkel, ha már tudatot képesek szintetikus testbe menteni, akkor a genetikához is érthettek.

Utóbbi a mi valós világunkban is megvalósult. Dolly bárány után Kína is lendületet kapott, persze ott mindenki elnémult.

Ezért emelte ki őket a Prodigy, mert a mélyszegénységbe döntött népességből kerestek "donorokat", kísérleteztek embereken, amiért jó pénzt kaptak a szülők, megkapták a nagy ígéretet, hogy a gyerkőcöknek - velük ellentétben - jó élete lesz már fiatalon, mert a transzhumán tudomány oltárán megoldhatnak sok problémát.
Természetesen céges tulajdonként.
A sorozat bevezetőjében is az örök élet elérését célzó versenyről kapunk egy unix terminálos pre-webes prezentációt.

Nem tudtam komolyan venni a Kavalier gyereket, túljátszott - túltolt volt az egész figura. Azt tudom, hogy a mezítlábas megjelenés a japánoknál (is) nagy tiszteletlenség, és Yutaninak direkt így henceg a pizsamás Pán Péter, csak szegény még nem vette észre, hogy csak egy pünkösdi királyság ura, bár gyorsan került oda - de valószínűleg még gyorsabban fogják lerúgni a trónról. A lábánál fogva...?

Állítólag tényleg Muskról volt mintázva, bár nekem a Zucker srác is eszembe jutott a kora miatt.

Egyéb "Élienek"

A többi, Weyland-Yutani társaság által begyűjtött élőlény közül számomra tán a "növény" volt a legérdekesebb, a kullancsszerű lényeknél is sokan belelátták, hogy "intelligens, mert ki tudja nyitni a fedőt, stb." - de ehhez is elég csak a földi élővilágot megfigyelni,

a polipokat különösen ajánlom, elképesztően tanulékonyak, de nem kell tengerbe menni, elég a varjúfélék (Csóka, Szarka, Dolmányos varjú, Holló) megfigyelőképességét vizsgálni - bármely városban, erdőben látható valamelyik fajuk, sokkal nagyobb az intelligenciájuk, mint az űrkullancsnak. Elég egy parkba kimenni, ahol meggyőződhetünk arról, hogy a Csóka is figyeli, hogy figyeljük.

Az űrkullancshoz még valami: az Aliensben van utalás a "bogárirtásra", és valamelyik képregényben a Mars terraformálása során is rovarszerű lények szaporodtak el. (Hozzáteszem: nem olvastam még Alien képregényt, csak utánanéztem.)

Patadobbantó szemgolyhó:

sokan kiemelik T. Ocelust, a polipcsápos szem-lényt, mennyire para, mennyire ijesztő. Pár alkalommal volt benne félelmetes, főleg, amíg nem tudtuk, hogyan "parazitál", de őszinte leszek, nem rosáltam be tőle.

A bárány számomra egyértelmű Blade Runner (és Philip K. Dick) utalás volt, illetve az emberiség birka-természetére való utalás,

"látod, bármit megcsinálhatunk veletek, lábbal ledobolom a Pi-t, és még tojok is neked a végére egy jó nagyot."

Ezt meg is erősíti egyébként, hogy sok kritikában kecskének nézték a birkát.

Tényleg idomított birka az ember :-)

Alien Earth 1. évad - összefoglaló:

• Izgalmas kezdés, kíváncsivá tesz, de kik ezek az F-kategóriás szereplők, miért mennek V-alakban a katonák, mint a ludak, miközben a Földön vannak, nem kell küzdeni az aerodinamikával?
• Amúgy tetszik valamiért, talán a mystery box jelleg miatt.
• Sok kérdést felvet, a gigacéges vonal jó lehet MAJD, bár sokan ellőtték már, de biztos szépen kibontják, Noah Hawley állítólag nem dilettáns, a Fargo jó sorozat volt.
• Miért steril, természetellenes minden ember Morrow kivételével? (Ja, ő amúgy meg kiborg, transzhumán.)
• Jajj. Fáj. Ez mi volt?
• Neeeee...
• Hoppá, ez a pár utalás üt!
• Ne már, légyszi, ennyire senki sem hülye.
• Fél forgatókönyv kész, a másik fele AI befejezés?
• Elviselhető disztópia (nem sokminden látszik a kapukon túl.)
• 5. epizód: az emberi ostobasággal együtt izgalmas ALIEN-retrospektív (lehetett volna több, időben mozgó fejezet)
• 6. epizódtól: ??
• 7. epizódtól: ???
• 8. epizód: _m_u_t_h_u_r_ ./home ./ kill_me <exit> 

Alien Earth - elmaradt HUMOR :-)

A Prodigy cégnév kapcsán sokaknak eszébe jutott a kiváló electro-punk-rave-breakbeat (hagyjuk a kategóriákat) zenekar neve, vártam ezzel kapcsolatban valami poénos utalást - vagy az epizódzáró zenék közé egy számot a Fat Of The Land albumról - a poén viszont csak félig érkezett meg, a finálénál.
Miután Arthurt, nagyjából az egyetlen érző embert először mellkasrobbantja a xenomorph, és holtan hever a tájföldi tengerparton, először rákok kezdik rágni - mielőtt "zombivá éleszti" a patadobbantó szemgolyhó. 
De a zenét sajnos kihagyták. 

Interjú a készítővel:

Sipos Róbert barátomat kértem fel egy kis beszélgetésre - amit már 2 éve meg kellett volna
lépni - hiszen túlzások nélkül Robi Magyarország és Európa egyik legaktívabb alkotója az
indusztriális jellegű noise, deep techno, drone, ambient zenék folyamában.

Aki még nem ismeri Robi munkásságát, annyit el szeretnék róla mondani, hogy nem mai gyermek, és lassan annyi alkotása jelent meg, hogy magam se tudom számon tartani mindet, pedig sokat hallgatom. A hiperaktivitás azt hiszem, enyhe kifejezés Robinál 😉
Emellett elég nyílt zenei érdeklődésű emberről beszélünk, aki már a punk - postpunk, indusztriális, elektronikus zenék szárba szökkenése idején vette az adást a saját antennáin keresztül, tudtommal pár kísérletezősebb rock-metal zenekar sem áll tőle távol.

Mindemellett egyéni stílusú festő is. Ezekből a képekből is szeretnénk párat megmutatni.
Ismerhetünk, láthatunk-hallhatunk, olvashatunk rólad, és bárhol rád kereshetünk - NoiseSculptor és a ROBotron néven is két eltérő, de valahol mégis kapcsolódó zenei világ tárul elénk.

- Kérlek, mesélj a kezdetekről, mikor érkezett benned a "nagy löket", az a pont, amikor
belekezdtél a sajátos ízű zenéidbe.
Mi volt az, ami erősen inspirált - lelkileg, környezetben, élethelyzetben, társadalommal
kapcsolatban, vagy ami hozzásegített a saját stílusodhoz? Hogyan született meg a két
alapvetően teljesen különböző, de mégis egy síkon mozgó és mozgató zenei irány, volt-e
konkrét koncepciód, vagy inkább a spontaneitás vitt előre? Szeretnénk, ha kifejtenéd!

Hello Ádi, sziasztok!

Az egész azzal kezdődött, hogy Techno rajongóként, rendezvénylátogatóként elkezdtem
magamba szívni és figyelni a zenét, majd elkezdtem DJ-zni, de egy idő után ezt már kevésnek éreztem, szerettem volna valami nagyon egyedit, illetve attól mindenképpen többet akartam, mint mások zenéit játszom egymás után, és kevergetem, variálom. Mindenképpen egy saját hangzást akartam kitalálni, ami igazán rám jellemző.
Amit, ha meghallanak, azonnal mindenki felismerje, hogy ez ÉN vagyok. Ezért ROBotron (ebben benne van a Robotos Technos dolog, és a Róbert is) néven elkezdtem a saját zenémet írni, közben megtanultam a különböző szoftvereket és eszközöket is használni. Sok Techno megjelenésem, kiadványom van számos említésre méltó hazai, és külföldi, Európán kívüli kiadóknál is.
Aztán történt valami - és erősen elkezdett vonzani a zajok világa, de a stílus más, és ezt szerettem volna egy másik, jobban illő névvel is kifejezni. Így született meg a Noisesculptor név.

- Előző kérdéshez kapcsolódva engem zene-megszállottként és a kissé filozófikus látásmódom miatt is érdekelne, milyen zenei formációk, esetleg gondolatok, írók, filmek voltak rád hatással?

Mivel két tök más stílusról beszélünk, a Technót tekintve kötelezőnek érzem megemlíteni a következőket: DJ Grega, Oscar Mulero, Exium, Doryk, Takaaki Itoh, akik tudtukon kívül nagy mértékben mutattak egyfajta irányt a saját vonalam kialakításában.
Noisesculptor kísérleti zenei világát illetően óriási hatással voltak rám a 80-as években készült horrorfilmek zenéi. A noisesculptor kifejezést először egy Skinny Puppy interjúban hallottam. Ők mondták magukról, hogy zajszobrászok. Azt éreztem, hogy én vagyok a zajszobrász, aki fúrja-faragja, bontja és építi a hangokat és zajokat.

- Nagyon érdekel a zeneszerzési módszered - úgy tudom, az elektronikus alapok és hangminták mellett egyrészt gitárt is használsz, és egyre több saját, egyedi hangszert is készítesz, ami nagyban hozzájárul a sajátos hangzásodhoz. Fejtsd ki légy szíves!

Használok elektronikus alapokat és hangmintákat, van egy basszusgitárom, kb. 12 különböző effektpedálom, 4 Korg Volca szintim. Gépen az FL-12 használom, és a Traktort, ezek az alap dolgaim. Van egy spéci Tascam mikrofonom, amivel úton – útfélen rögzítek mindenféle külső, környezeti, háztartási és ipari zajokat. Még a metrón, az utcán, az építkezésen is bekapcsolom, napi szinten rögzítem az építkezésen történő minden egyes szösszenetet. Például a nehéz gépek mozgását, közben az emberek beszélgetését, flexek, fúrók, szerszámok hangját, mindenféle háttérzajt. Annyi minden keveredik néha egy 30 másodperces felvétel alatt is, hogy nehéz analizálni, mi mindent hallunk egyszerre.

- Világszerte nagyon sok független kiadónál jelentek meg zenéid, és dolgozol velük együtt napjainkban is, és rengeteg mixed is elérhető. Ezek közül sok megjelenés digitális, de kazettán és CD-n is érkezett már Noisesculptor és ROBotron album is, split kiadvány a világ másik felén élő zenészekkel. Ki tudnál emelni pár fontos zenei mérföldkövet az eddigi életművedből?

A diszkográfiámban megtalálhatók az itthoni, nemzetközi – európai és tengeren túli (USA, Brazil, Japán, Chile, Kanada) megjelenések. (Bár nem ártana egy frissítés 😃) Van pár kiadó, akiket mégis muszáj megemlítenem. Az Augsburgi székhelyű Attenuation Circuit, ahol Sascha Stadlmeier segített felszínre hozni belőlem és a világgal megismertetni a zajszobrászatot.

- Mennyire gyakoriak az élő fellépéseid? Most a Havizaj keretében láthatunk téged, emellett
hol léptél fel, és milyen terveid vannak a jövőre nézve? S ha már a jövő szóba került:
tudhatunk valamit a terveidről, új kiadványokról?

Közel egy éve vagyok újra Magyarországon, hosszabb külföldi távollét után. A digitális és fizikai megjelenésekből mostanában több jutott, neten nagyon könnyű tartani a kapcsolatot, és megosztani az új munkákat. Idén ez az első élő fellépésem (Havizaj#140), de többen megkerestek és szeretném is kihasználni az adódó lehetőségeket, amiket a Premex Solus és HiNoGar megjelenések kapcsán is kaptam. Nagyon sok tervem van, horror – és természetfilm zenéket is szeretnék írni. A legrémisztőbb zajokat ötvözve meglepő módon a természet apró zajaival, mint például egy lepke szárnycsapásának hangjával. Közben folyamatosan keresnek meg a legkülönbözőbb kiadók, válogatás albumokat, remixeket kérnek. Többek szerint, ha bizonyos underground zenei körökben bárhol elhangzik a nevem, az már egyfajta garancia a minőségre.

- A teljesen saját gyermek Noisesculptor és ROBotron  mellett több más formációban is
aktívan részt veszel - ilyen a Premex Solus, vagy a HiNoGar is. Mindben ott van a sajátos
Robi-íz, viszont más alkotók sajátosságai egyaránt.
Hogy látod ezeket az együttműködéseket, mennyit tesz hozzá a saját zenei világodhoz?

Nagyon szeretek együtt dolgozni a srácokkal és élvezem, hogy valami újat és mást hozunk
létre. Misi dimenziója, amit a Hideg Roncson keresztül préselt belém a 90-es évek elejétől,
óriási nyomot hagyott bennem, egyből a magaménak éreztem, de hiába állt össze fejben,
hogy mit szeretnék csinálni, eszközök híján akkor még nem volt lehetőségem kifejezni. Ezért
is különösen jó vele dolgozni most, amire egy Hideg Roncs remix-album felhívás révén
adódott lehetőségem először. Onnantól kezdődött a közös munka, amiből a Premex Solus
albumok születtek.

- Végül: mivel az általad játszott zenék, műfajok (az indusztriális mindenképpen) eleve adnak valamilyen tükröt a társadalomról, a korról, amiben élünk - még ha ezek a zenék nem is beszélnek direkt módon, mint pl. a punk, és szájbarágástól mentesek. Viszont megkérdem, hogyan látod a világunkat, az embereket, a társadalmi folyamatokat? Bármi más meglátásod, észrevételed is érdekel, ami hatással van rád és a zenédre.

Az utolsó kérdésed a legnehezebb. Nem érdekel a társadalom, a kor, nem hinném, hogy alapvetően tudnám, vagy akarnám befolyásolni a külső dolgokat. Inkább pillanatnyi dolgok számítanak. Egy adott hangulat, egy emlék, egy rossz álom.... ezek jobban inspirálnak. Nem nézek nagyon kifelé, szarok a világra.

Mivel elsősorban a zenéről kérdeztem Robit, belinkelek pár kiadványt a saját, fontos lemezeiből:

• Zenapolae kiadós Noisesculptor megjelenések (USA / Pennsylvania)  
• Stars - (Emerge kiadó, Németország)
• ROBotron - Strike (Industrial Techno United kiadó, Olaszország)

Az alábbi képek Noisesculptor koncertjén, 2025. 10.17-én, a Havizaj rendezvényen készültek.

Sipos Róbert festményeiből egy válogatás:

• 
• 
• 

 

Három, az experimentális zenei térben nem ismeretlen ember a maguk alkotói dimenzióit egyesíti a 2024 őszén alakult HINOGAR formációban.

Tria Est Unum címmel, egy EP-nek tekinthető kiadvánnyal debütáltak a 2024.11.30.-án tartott Under Szubcult online zenei eseményen - és az éterben.

A különbözőségek és hasonlóságok egy kísérletezős, zajos, helyenként légies, repetitív, máshol disszonáns, egyben ritmikus hangfolyamban egyesülnek. Mint láthatatlan higanycseppek a levegőben.
Gyöngyszemek az aszfalton, rozsda az erdőben, álmok az álmokon túl.
Őselemek súlyos tánca a lélek és környezet megélések metszéspontjában.

A HINOGAR üzenete:

"Van olyan találkozás zenészek közt, amikor maga a közös alkotás fogalmazza meg a beleszőtt tartalmat, amit azért sem szükséges külön kiemelni, vagyis verbálisan elnehezíteni, mert egyrészt a felnőtt élet tapasztalatai és megélt bölcsességei a zenei hangokon keresztül manifesztálódnak legtisztábban, másrészt pedig a hallgatói zenebefogadás és értelmezés fényesebbre formálódik a magyarázatok nélküli szabadon bocsátás mentén."

Bemutatkozó hangörvény:

A Tria Est Unum a közeljövőben érkező "Search at" című album előzeteseként is felfogható, annak szerzeményeiből, gerincéből alakult végül önálló entitássá.

A készülő lemez szerzeményeiből szőtt hangfolyam alkotóelemei:

• New Round
• Turn a/Round
• Pray
• Minden helyett
• Machine mantra
• Drako
• "Kulcsos"
• Drako in the Deep
• New Round

A HINOGAR tagjai:

• Sipos Róbert - kompozíció, keverés, basszusgitár, hangminták [Noise Sculptor, Premex Solus - és rengeteg mix alkotója]
• Rácz Mihály - kompozíció, keverés, hangminták [Hideg Roncs, Premex Solus; író, a Lángoló, saját könyvei, a Második Látás fanzin szerzője és szerkesztője]
• Jäger Ádám - hangminták, vokál / torokének, parasztcitera, grafika és tervezés [jāgarin, JäGeR; zenei, fotós témában blogger, korábban Blogisztán és Wire]

Ha fontosak a stílus-definíciók: mindenek előtt experimentális zene, melyben ezernyi árnyalat, hangulat, tónus jelenik meg - indusztriális, ambient, drone, noise, elektronikus és field music alapokon - helyenként keleti népzenei hatásokkal, torokénekkel bővülve.

Megjegyzés: a mesterséges intelligencia használatát mellőzzük a felvételek, grafika, írás során.

Előzetes - beharangozó mix:

Legalább 35 éves zenei múlt, folyamatos zenei kísérletezés több kiváló formációban (Plasma Pool, Funeral Pyre), a világ lelki állapotfelmérése, egy mélyebb, belső látás hívta életre az első teljes Aras Focum albumnak tekinthető I S O S T A S Y S címre keresztelt sorozatot.
Azért nevezem sorozatnak, mert a jelentéssel rendelkező szerzemények apránként kerültek ki az éterbe.

Kemény, rideg és figyelemfelhívó, mint az ébresztőóra, vagy a kakas hajnali hangja - de ha az emberi szellem tovább lát a számtalan torzuláson, az érzéseket is meghallja benne - már csak a tükör-jelenség miatt is.

A név se lehet véletlen: az izoláció (kaptunk némi rásegítést), korunk kihívásai, a sietség, a tech-korszak emberi elidegenülésének jelensége, a digitális távolságtartás - amiből lassan egyikünk se kivétel - a sorok írója sem.

A zene analóg és digitális alapokon, instrumentálisan érkezik hozzánk, minden esetben Zilahy István által formába öntve.

Az I S O S T A S Y S album nem akar a zenei múltjából élni - mert a jelenre koncentrál, bár a jelen, múlt és jövő tengelye soha nem volt, és nem is lesz független egymástól.

Az Aras Focum név első hallásra lehet, csak Közép-Európában ismerős az indusztriális, elektronikus műfajok kedvelői számára - elvégre jóval lassabban jut el a "nagyvilágba" Magyarország kísérletezős zenei kozmosza - bár ez valahol így működik oda-vissza.

Krízis-helyzet, szellemi útkeresés, ébresztő-megrázás,  néhol elektrosokkal, saját identitás a "nagy világfaluban" - talán így tudnám jellemezni az ISOSTASYS szerzeményeit.

A teljes zeneművet itt találjátok:

De|Sacril|AGE - a név magáért beszél, a világ jelentős részén zajló deszakralizációs folyamatok ihlették - s valamikor 2021. nyarának végén ért meg a pusztulásra ez a verzió.
Mellesleg a "járványgörbe-laposítás" után érkezett az alábbi kísérletezős industrial-noise EP-féleség (igen, Cecília is hallható is a felvételen.) 
Még nem jāgarin néven, de a lényeg nem változott.

A szerzemény java élőben készült, minimális eszköztárral, különböző, zömmel ipari eredetű hangokat egymással társítva, összefűzve.
Az elején kis "fordított citera" és szöveg, közéleti rádiós rizsa, amit mindenki hallhatott akkoriban, talán még a karácsonyfán is az lógott - majd egy városi kiakadós közjáték követi egymást. Ezek után jön a vonat, vele egy zajosabb téma, mindez végül szintetikus fúvóshoz hasonló hanggal vegyülve merül el a mélységben - ami visszanéz ránk.

Valamikor 2021. nyarán, amikor a fél világ kicsit felengedett az akkori rettegéséből, néhány városi séta és spontán hangfelvétel alapján - illetve egy Under Szubkult-meghívás keretében - érkezett egy újabb ötlet és koncepció, továbbra is egyszemélyes vonalon, nem mondom, hogy hatások nélkül, mert volt bőven: leginkább a korai indusztriális- és zajzenék hangképében. 

Hindustrial musikk for industrial people vol.1/A.

• Part 1.: Padlakó ásványvíz,palackcsattanás
• Part 2.: Rézf.szú Bagoly 1.
• Part 3.: Rézf.szú Bagoly 2.
• Part 4.: Thunderstorm echoes (nearby)

A bagoly nem is érkezett egyedül, egy másik polgárborzasztó, zajos spontánság is követte - csak más környezetben.

Hindustrial musikk for industrial people vol.1/B.

Egyben a Hindustrial Records (egyelőre netlabel) alapításának ötlete is ekkor érkezett. Nevében szintén tisztelegve a nagy nevek: Throbbing Gristle, Coil, stb. előtt - a "hozzáadott H" pedig a szerző védikus, hindu, buddhista kultúrkör iránti érdeklődését is jelzi.

A napokban ezt olvastam a Rozsdagyáron, egy rock / metal és társműfajok terén máig minőségi, naprakész, többszerzős blogon a hírek közt (köszönet, hogy valaki ír még a fb-on kívül, magam is szeretek kívül lenni), erre elkezdtem írni egy hozzászólást; ha megszalad az írhatnék- és véleményáradatom, az nem lesz rövid, így nem is fért bele a komment-keretbe, meg amúgy is rég volt itt már fejtegetés. Biztos kevesen olvassák végig, de aki mégis, a forrással kezdje, Desmond Child-unknál, akinél tán még a Destiny's Child is szimpatikusabb volt, s akinek a siránkozására reagálok. 

Desmond amolyan Amerikába származott P. Endre lehet, aki a rock temetéséről átbőgött már évtizedeket, az analógiát Kovenant kollega tárta fel számomra, pedig csak kíváncsiságból olvastam bele:

https://rozsdagyar.blog.hu/2024/01/18/desmond_child_a_90-es_evekben_betort_grunge_bandak_gitarosai_nem_is_tudtak_igazan_zenelni

"... interjújában most arról nyilatkozott, hogy mennyire törte össze dalszerzői karrierjét a grunge berobbanása..." ( - ma meg már lecserélték AI-ra)

"... nem voltak gitárvirtuózok ..."

Felteszem, az irigység beszél belőle, hisz biztos kevesebb produceri munkát kapott rádióbarát, vagy "profi" rockzenék megírására, talán el kellett adnia az egyik karibi szigetét is. Remélem, amúgy nyugdíjban van már az öreg, csak dumálni akart egyet, és nem tört teljesen össze a porcelánboltban, becsomagolva.

(Valóban profi / híres rockzenék alatt mondjuk én olyanokat értek, mint a Pink Floyd, Iron Maiden, Devin Townsend, King Crimson, Steven Wilson / Porcupine Tree, Queen, Metallica, Alice In Chains, Genesis stb. - de tudtommal ők sosem szorultak igazán külső szerzőre.)

Mellesleg eleve torzít a mondandója, hiszen már a punk a '70-es évektől kezdve, majd a new wave, dark, korai hardcore, noise rock, s ezer más zenei árnyalat - ide tehetjük a korai desert / stoner rockot is - mind afféle lázadás volt a producerek által giccsessé polírozott "cicaruhás, hajzuhatagos, happy feeling/bulirock" ellen, sokszor valóban egyszerűbb, de velős, vagy hangulatos, szenvedélyes szerzeményekkel.

A hard rock / glam (nem David Bowie-ra és társaira gondolok, az még "más glam" volt) szerintem kissé olyanná lett, mint a filmeknél hollywood és a marvel gigaprodukciói, netán a kései ultragáz "zenei tehetségkutatós" leágazás, ahol zömmel a személyiséggel fogták meg a népet.
Sexy, vagy nem sexy? Hogy néz ki? 

Ilyen téren gyakorlatilag sok glam / hardrock / aor zene pontosan ugyanaz volt, mint a popzene java, csak épp gitárokkal játszották. Britney Spears-nek is profik rakták össze a számait, bár mindenki tudja, hogy nem ezért szerették, és nem is a hangjáért. Jól eladható termék volt.

Másrészt pont ez az, hogy a megnevezett "zenélni képtelenekből" belülről is jött valami, ami a '80-as években jelentős volt (de korábban, a hippikorszakban is, és feltehetően már az őskorban is), a '80-asoknál maradva zömmel angol központtal, igen, elmondták a fájdalmaik, örömeik, s Desmond se olyan buta, hogy ne tudta volna, hisz ért a zenéhez, tudta jól, hogy miről szól, nyilván azt is, hogy ezer-millió formája van, ami nem feltétlen a buliról és mámorról szól - és az adott műfajok kedvelőit felszabadítja.

Elég a többezer éves népzenékre, epikus zenékre gondolni (bár ott is vannak / voltak virtuózok, csak nem a stadionos tömegszórakoztatás volt a cél;) - az általa választott műfaj is részben a blues, country stb. világból indult, ami alapból nem a tv-adóknak és nagykiadóknak szólt, csak "bekeményedett", s nyilván keveredett az európai klasszikus zene elemeivel is, a tehetséges gitárosok számtalan szólója is az utóbbi világból érkezett. Nyilván sok kiváló előadó volt, és jó részük "sztár akart lenni", ki tudja, mi volt a motiváció a minél több csajt fogni, stb. szisztéma mellett, de biztos, hogy volt "cukros bácsijuk".

Viszont ez nem adta meg az embereknek az önazonosulást, főleg a gyorsuló, változó világban, ahol jóval nagyobbak lettek a társadalmi különbségek, és sokan átverésnek érezték a "nagyprodukciókat". Egyszerűen azért, mert nem képviselte őket. Mert hitelét vesztette, bár a mainstream valahol máig is veszti.

Így - a '70-es évek végétől - sokan visszatértek egy "egyszerűbb" formához, amit lehet akár urbánus népzenének is nevezni. Igaz, némelyikük mélyebbre is nézett.
Valahol ez a punk, a new wave, shoegaze, "etherial" (Joy Division, Bauhaus, Dead Can Dance, Cocteau Twins, ...) - másik, keményebb oldalról pedig a hardcore vagy a hip-hop.

Utóbbinál nem, nem a fuxos, popsirázós, bulizós, kinézettel, menőséggel eladható verzióra gondolok, az már az újabb producerek munkája (annak amúgy van némi analógia a glamrock-témával: méghozzá a giccs - viszont az a műfaj is kikopott, már csak 1cent van 50 helyett, és sok jó dj Muggs anyag :-) - az egy kiábrándultságon is túl lévő generációnak szól, akikkel szintén "megetették a sikeres leszel-kekszet."

Ma az a szerencse - a gigantikus dömping ellenére, ami sokszor tényleg követhetetlen már, ennek is vannak előnyei/hátrányai - hiszen a mai technológia miatt sokkal könnyebb akár házi körülmények közt is zenét rögzíteni, főleg egy kis érzék és akár "produceri ismeretek" után - de sokkal több olyan formáció létezik, ami elsősorban a Zene szeretete miatt működik. Más kérdés, hogy mennyien maradnak meg, de ez ma már nem a rádiós poprock-diszkón múlik. Ezernyi réteg van kétezer al-réteggel és azok közötti kapcsolódásokkal, majd azok al-rétegkapcsolataival, érdekes módon az ősi / spirituális forrásból táplálkozó, és az őszinte, bú- s örömet elmondó ("nép")zene örök és elpusztíthatatlan, legyen bármilyen a hangzása, 4.000 éves, vagy csak 23, miközben a kozmosz újabb kapukat nyit, és már csak az nem találja meg a hozzá szóló zenét, aki nem is keresi.
  
Most különféle műfajokban régi és új "nagy nevek" turnézzák végig a világot, a stadionnál kisebb, de őszintébb közegeknek zenélve, ahogy láttam, kevésbé akarják magukat "Istennek" mutatni, többen lazán leülnek beszélgetni a közönségükkel.

Viszont: amit Desmondunk akaratlanul is kiemelt, az a karizma. Sokáig az Alice In Chains-en kívül nem igazán szerettem a grunge-ot, mint jelenséget (szerintem ez is egy erőltetett stílusdefiníció), hamarabb szerettem meg a Kraftwerk, J.M. Jarre-óvodám után az "általános", majd kompromisszummentesebb metalt, aztán a dark, neofolk, industrial (az egyik legtágabb mai zenei világ, csak elenyésző része a "csattogó gépek zenéje"), ambient, népzene, keleti és nyugati hagyományos zene világát, vagy a d-beat-et, death / black metalt, és a grunge-előzményeket is.

De bizony Cobain-ban, vagy Layne Staley-ben ott volt az a karizma, ami a Joy Division-ben vagy a Dead Kennedys-ben, Sonic Youth-ban is.

Szerencsére máig az ex-grunge gitáros, basszerosok közül ("nevesebbek") Jerry Cantrellben, Krist Novoselicben és sokakban is ott pulzál ez a vér.
Nem is beszélve Cobainék behatárolhatatlan zenei hatásai közül az Earth / Melvins / Sonic Youth is bő 30 éve él, s virul, túlélve sok divathullámot, mert bennük van az a bizonyos plusz, amihez nem kellenek túl-giccselt szólók, vernyákolós, visítós ének, showműsor, mert magukat adták/adják.

Visszaemlékezve arra az időszakra, és a mai (kb. 25-30 éve tartó) zenei élményekre, hát, ha klasszikus zenét akarok hallgatni, akkor azt hallgatok, ha keletit, akkor keletit, ha nyugatit, akkor azt, lehetőleg az eredeti verzióban, mert a "kevert ritkán sül el jól", némelyeknél valahogy eleve komolytalanná teszi a túlvirgázott gitárjáték a sokszor Bach, Beethoven, Vivaldi műveiből kölcsönzött szólókat.

Senki se lesz attól Paganini, hogy 667 akkord/másodperc sebességgel zenél, ahhoz érezni is kell. És nyilván szeretni, s nem csak a nézőszám miatt.

Szóval természetesen semmi felindulás nincs itt a komplex és nagy tudást igénylő zenék irányába - ellenkezőleg, a klasszikusok - manapság főként a perzsa Radif és indiai Dhrupad rágák és bizánci zenék mellett még jazz / prog stb. vonalon is kiemelkedő alkotókat hallgat ez a zenevadász.  

Itthon is sokáig úgy nézett ki, hasonló marad a helyzet, mint Erdős P. idején (de jó, hogy legalább nem volt producer), meg utána a pár orgánum által uralt színtereken, de hála az Égnek, vannak páran, különféle műfajokban, többen jó rég: VHK/VCSSZ-től Dresch Mihályon és Grencsó Istvánon át a pozvakowski.-ig, Perihelion-on keresztül Lovász Irénig és Molnár Áronig, a Holdárnyéktáncig, aztán kiköthetünk a horhos-al a légkörben, a Bajdázóval a hegyen, a Pirkannal szintén magasabb szférákban, majd visszatérve egy zúzásra ott a Watch My Dying, az atmoszférikus, de zömmel metal alapú vonalon Kátai Tamás (Gire, Thy Catafalque) és a Sear Bliss is maradt önmaga; a Plasma Pool, Aras Focum szerzeményeit, a Hideg Roncsot és a Tormentort se feledjük. Meg akik még kimaradtak. Mert nem csak "ossi-edda-gép-akosh" van itt sem, ahogy a helyi Desmondok szeretnék.

Talán azért is jött ki a végén pár hazai vonatkozás, mert Desmond is részben magyar származású.
Kíváncsi lennék, itthon kik közt nézne körül, szerintem az ál-matyóruhás Tóthgabi drágaságunk mellett jól mutatna, lehet, még feleségül is venné, miután átoperálná Dzson Bondzsovi Dzsonivá :-)

Végül emlékezzünk meg a jajmetálról is egy kép erejéig, ez a Megtwisztelt Sziszter-Twiszter: